A Füst Milán- és József Attila-díjas író nem tartozik azok közé a művészek közé, akik elefántcsonttoronyban élik az életüket. Kevesen gondolnák, hogy János hatalmas rockrajongó, s sokunkkal együtt szombat esténként ő is a képernyő előtt ül, hogy megnézze a Megasztárt.
– Legutóbb Mucsi Zoltán volt a Sztárváltó vendége, aki azt kérdezte tőled, milyen volt Indiában, és mikor lesz kész a közös színdarabotok.
– Kezdjük Indiával. Egy négyhetes, sok beszélgetést magában foglaló felolvasó körúton vettem részt, amelyben magyar írónak eddig nem volt része. Roppant izgalmas volt a mi kultúrközegünkből belecsöppenni egy teljesen eltérőbe. Sokan azt gondolják, a kulturális hagyomány olyan, mint egy karantén. A bent lévők kilépni, a kint lévők belépni nem tudnak, holott az én tapasztalatom az, hogy az ember lényegét tekintve azonos problémákkal küzd. Az egy-egy kultúrában való jártasság nem elrekeszt, hanem megkönnyíti a másik kulturális tradícióba való belépést. Egy klasszikus hindu szöveget, ha nem is minden ízében, de alapvetően meg tud érteni egy keresztény közegben nevelkedett ember is.
– …és mi a helyzet a közös darabbal?
– Töröm rajta a fejem, remélem, nem töröm össze a megírás előtt. Jövő év őszére szeretnék elkészülni vele, s ennek katalizálója a színész barátom is, hisz az ő alkata nagyon közel áll azokhoz az emberekéhez, akikről írni szeretnék. Mucsi olyan ember, aki soha nem felejti az emberi lét egyik alapvetését: az esendőséget. A személyisége hordozza az elbukás esélyét, s ezen túl alapvetően originális. Igazi műalkotás pedig csak ezen a talajon születhet meg.
– Írtál már drámát, történelmi regényt, verseskötetet, és novellát is. Van kedvenc műfajod?
– Alapvetően nincs. A legnagyobb öröm, ha sikerül verset írni, mert ez az, ami a legritkábban jön össze. Ahogy Kosztolányi mondta, a prózaírás afféle hétköznapi dolog, de verset írni, az ünnep. Hisz egy vershez óriási pszichés energiákra van szükség, és alig segítenek a szakmai fogódzók, a ritmus és a rím például. A világból a lehető legnagyobb darabot a lehető legkisebb nyelvi egységben kell megmutatnod. Ettől különleges a vers, és ettől nehéz.
– Sok olyan ember van, aki érzékeny a világ rezdüléseire, mégsem lesz belőle jó író. Szerinted mikortól számít valaki annak?
– Attól a pillanattól, amikor képes a saját érzéseit, a saját pszichéjét, az indulatait tárgyszerűen kezelni. Ez kicsit ridegnek hangzik, mégis erről van szó. A privát érzelmeid csak a szerelmedet és a barátaidat érdeklik. A műalkotás egyszerre nagyon személyes és egyszerre rendkívül tárgyszerű. Ez a két jellegzetesség teszi lehetővé, hogy mindenki a magáénak érezze. Szív nélkül persze nem lehet írni, de a mű szíve egy szigorúan ellenőrzött szív.
– A magadfajta íróember figyelemmel kíséri a szórakoztatóipar történéseit?
– Ez nem író vagy nem író kérdése. Van, aki szereti az ilyen jellegű műsorokat, és van, aki nem. Nem gondolom, hogy a szórakoztatóipar a világ mételye lenne, bár a színvonal olykor valóban kritikán aluli. Ugyanakkor nincs vasfüggöny a könnyű műfajok és a magaskultúra között. Shakespeare például valaha popkultúra volt, ma a magaskultúra meghatározó része. Jó könnyűt alkotni nem kis teljesítmény. Nézd meg például Kálmán Imre operettjeit. Azok előtt bárki megemelheti a kalapját. Amúgy meg a pocsék médiaterméknél jobban utálom a középfajsúlyú dolgokat, amelyek olyanok, mintha műalkotások lennének, de valójában üresek, mint a rohadt tök.
– Meg tudsz olyan nevezni műsort, amelyet azért szívesen nézel?
– Ilyen például a Megasztár.
– Vannak kedvenceid is netán?
– A mostani Megasztár nem olyan kedves a szívemnek. A zsűri unalmas és szakszerűtlen, és kevés egyéniséget látok az énekesek között. A rockzenében nem elég, hogy valaki tudjon énekelni, hogy jól nézzen ki, hogy jó számokat kapjon. Rettenetesen erős személyiségnek kell lenned! Az én sztárjaim – Bob Dylan, David Bowie, Janis Joplin, Jimi Hendrix és Nick Cave – mind irtózatosan erős személyiségek, amellett, hogy nagyon jó muzsikusok is. Persze a Megasztár mint műfaj kiszűri az igazán autonóm énekeseket, hiszen eleve alkalmazkodásra kényszerít. Egyébként az előző szériában Rúzsa Magdi volt a favoritom. Persze hogy lesz-e belőle olyan énekes, aki felrobbant egy sportarénát, azt nem tudom. Kétélű ugyanis egy ilyen
Megasztár-beli szereplés. Egyrészt óriási népszerűséget ad, ugyanakkor, miután egy stáb dolgozik mögöttük, az előadók nem a saját ütemükben fejlődnek. Nem járják végig a saját belső útjukat, mint az igazi művészek. Úgy képződnek, mint a médiasztárok, akik egy PR-csapattal vannak „megcsinálva”. Nagy kérdés, hogy a „legyártott” Rúzsa Magdiból lesz-e valaha önálló, a belső énjét autentikusan megmutatni tudó énekes. Én drukkolok neki.
– Kinek adod át a stafétát, és mit kérdezel tőle?
– Aradi Csabától, a Hortobágy legmélyebb ismerőjétől szeretném megkérdezni, hogy miért szerethető a Hortobágy, s hol tart Magyarország a környezetvédelem terén.
Sztár.lap.hu »
Irodalom.lap.hu »
Kultúra.lap.hu »