| Fotó: Sanoma-archívum/Dömötör Csaba |
– Számodra miről szól A cég hangja?
– Sokan azt gondolják, hogy ha valaki felmegy a színpadra, és azt egy zsűri nézi, akkor az tehetségkutató műsor. De ez nem erről szól, úgy fogalmaznék, hogy ez egy lehetőségnek a kutatása, „lehetségkutatás”. Azért vállaltam el a felkérést, mert a műsor üzenete közel áll az elképzeléseimhez: egy normális, jó hangulatú, klassz országban szeretnék élni, ehhez viszont közösségekre van szükség, és ez a műsor ehhez visz közelebb. Ebben a show-ban klassz figurákat láttam, csodás pillanat, amikor a vezérigazgató és az alkalmazott együtt mennek a színpadra. Biztos, hogy ha ők a közös munkájuk során később összeakadnak a liftben, lesz egy cinkos összekacsintás.
– És ez a közösségépítő erő a nézőkre is hat?
– Nem hiszem, hogy ezeknek az üzeneteknek mindig olyan direkt módon kellene elhangozniuk, mint egy társadalmi célú hirdetés. A néző kellemesen szórakozik, és hogyha a tudatalattijába beépül ebből az egészből valami, akkor már bőven túlteljesítettük az eredeti szándékot.
– Te válogattad össze a számokat a versenyzők számára. Mi alapján válogattál?
– Igyekeztünk olyan dalokat választani, amelyeket jól lehet falkában énekelni, amelyek bármikor felcsendülhetnek egy házibulin vagy vállalati bulin. Emellett nem akartunk a nézőkön kísérletezni, színvonalas, ismert slágerekre volt szükségünk a popzene elmúlt ötven esztendejéből – úgy, hogy minden korosztály megtalálja benne a kedvencét.
Ugyanakkor szerettük volna, ha sokat énekelnek magyarul, a musicalek egy része is magyar fordítással hangzott el. Egyrészt jól áll nekünk, ha magyarul énekelünk, másrészt a magyar zenét is támogatni kívánjuk ezzel.
– A második adás egyik csapata megkapta a Hair egyik dalát, és megijedtek, hogy ez mennyire nehéz szám. Arra figyeltetek, hogy ne legyenek túl nehezek a számok?
– Természetesen. A csapatok jelentkezésekor készült egy-egy előfilm, amelyet nem látott a nagyközönség, ott megmutatták a tudásukat a szereplők, és ezek alapján az énektanárokkal el tudtuk dönteni, hogy kinek milyen nehézségi fok felel meg. Az a csapat, aki a Hairtől megijedt, végül létrehozott egy olyan produkciót, amelyet bármelyik színház színpadára föl tudtam volna vinni. És ezt nem a bulvár kedvéért mondom.
– A zsűrizéskor az egyik értékelésedben említetted, hogy felszabadultságban vannak különbségek a külföldi és a magyar emberek között.
– Szerintem alapvető a különbség. Valószínűleg történelmi okai is vannak, hogy nem igazán szeretünk kinyílni, sokkal alacsonyabb a toleranciaküszöbünk, miközben persze időnként nagyon eredményesen tudunk együtt létrehozni dolgokat.
De ebből kell hogy legyen kiút. El kell felejteni ezt az állandóan tragikus, borús, „kivégezték, meghalt, tönkrement, lerombolták, elfoglalták, elvették, levágták” hozzáállást, és meg kellene látni valami csillogó fényt magunkban. Egy ilyen műsor is segíthet abban, hogy egy kicsit átgondoljuk, van-e értelme ennyire magányosnak, ennyire zárkózottnak lenni.
| Fotó: Sanoma-archívum/Dömötör Csaba |
– Sokszor olvasni rólad, hogy munkamániás, hiperaktív vagy, ezt hogyan bírod hosszú távon?
– Van egy velem született energia, amely pörget. Jó-e ez, vagy szenvedés, nem tudom, de azt látom, hogy ha valamibe sok energiát fektetünk, akkor abból lesz valami. Munkaalkoholista nem vagyok, sőt inkább valami alapvető lustaságot kompenzálok ezzel a dologgal.
Fizikálisan egyébként ezt nem lehet jól bírni, éppen ezért – amióta a kisfiam megszületett, közel három esztendeje – próbálom az energiáimat kordában tartani. És persze jó ez az állandó önkontroll, de azért az improvizációt sem szeretném kihagyni az életből, mert különben rettenetesen unalmassá válik.
– A kisfiad születése sokat változtatott rajtad?
– Lényegesen többet vagyok otthon, más dolgok váltak fontossá. Amíg az ember nem apa, addig a keresgélésben, az újdonságokban leli örömét, most meg örömmel rohanok haza, és örülök, ha vége a melónak. De ami a legfélelmetesebb és egyben legfantasztikusabb is a szülői létben, az az, amikor felfedezed, hogy a gyermeked fejében teljesen üres a winchester. Tehát totál mintakövetés zajlik hosszú éveken keresztül, minden egyes ballépésed, minden egyes rosszul megfogalmazott mondatod azonnal rögzül a gyermekben. Ennek irgalmatlan komoly a felelőssége.
– Te is azok közé az ismert emberek közé tartozol, akik nagyon vigyáznak arra, hogy a magánéletüket és a családjukat ne tegyék ki a bulvárnak. Attól nem félsz, hogy az ismertség a gyermekedre később hogyan fog hatni?
– Pont emiatt nem szeretnék majomparádét csinálni a gyerekemből. Azt erkölcstelennek tartom, ha a családodat használod föl arra, hogy népszerűbb legyél. A magánéletemnek szentsége van. De nem is tudnék mivel szolgálni a bulvárnak, nekem nincsenek jó nyári sztorijaim.
Másrészt az én szüleim sem várták el tőlem, hogy művész legyek. Azt várták el, hogy tisztességes, jó emberré váljak. Ha a fiam nem mutat semmilyen különösebb tehetséget a művészetek iránt, akkor nem fogom csak azért is hegedűre járatni, amíg meg nem bolondul az egésztől. Akkor is ugyanúgy fogjuk szeretni, hogyha kiváló traktorosként éli az életét.
– Min dolgozol mostanában?
– Két nyári bemutatóra készülök, Szegeden a My Fair Ladyt koreografálom, a Dózsa című táncjátékban pedig a címszerepet játszom. Ősszel pedig készítünk egy lemezt olyan zenésztársakkal, akik az elmúlt egy évtizedben nekem fontosak voltak.
– El lehet árulni, hogy kik ők?
– Ebből sem szeretnék hírösember-show-t csinálni, a mestereimtől a fiatalokig nagyon sok mindenki részt vesz benne, olyan lesz, mint egy nagy átjáróház.