Tompos Kátya: “A hírnévvel együtt jár az is, hogy egyre több mindenre szeretnének használni”

– Nem túlzás azt állítani, hogy mára híres lettél Magyarországon. Hogyan tudtál megbirkózni a helyzettel? Sokaknak nehezen megy…
– Nehezen tudom ezt a hírnévdolgot helyretenni. Feszélyez, ha azonosítanak a szerepeimmel. Én abban a pillanatban, ahogy előadás után átöltöztem, és lemostam a sminket, már elbúcsúztam az aznapi szerepemtől. Kicsit zavar még az, hogy bármikor felismerhetnek az utcán, olyankor is, amikor inkább láthatatlan lennék, és inkább elvegyülnék a tömegben. Persze egy színész esetében fontos az ismertség, de ha megszerezte, már nem mindegy, hogy kezeli azt. Én egyre kevesebbet engedek meg magamnak, hiszen egy ismert emberen nagy a felelősség, szerintem példát kell hogy mutasson. A hírnévvel együtt jár az is, hogy egyre több mindenre szeretnének használni. Örülök minden felkérésnek, azonban sokszor nehéz megértetni az emberekkel, hogy van, ami nem biztos, hogy nekem éppen akkor kell vagy jó. Eddig szinte mindent elvállaltam, túlterheltem magam, ebben is, abban is bizonyítani akartam. Most tanulom, hogy valahol meg kell húzni a határt, hogy nem szabad mindent elvállalni.

– Több városban játszol, például Székesfehérváron, most pedig itt van a Szegedi Szabadtéri Játékok is. Ezekre akkor nem tudtál nemet mondani?
– Székesfehérvár: Cabaret, Sally Bowles… Persze hogy nem tudtam! Játszottam ezt a szerepet tíz évvel ezelőtt, még Földessy Margit színitanodájában. Mókás volt, ahogy tizenhat évesen megpróbáltam a végzet asszonyát imitálni. Hangilag viszont már egész jól megvolt a szerep. A mostani előadásnál számomra az volt az érdekes, hogy tíz év alatt mennyi minden változott bennem, és mi az, amit már el tudok mondani szakmailag, hogyan tudom szavakba önteni azt, amit már megéltem. Jövőre Csongor és Tündét játszom Győrben. Nagyon szeretek vidéken játszani, mert nyugodtabb a légkör, nincs rohanás körülöttem.

– A szabadtéri színpad sok szempontból más, mint egy kőszínház színpada. Mennyivel különbözött a felkészülés a szerepre emiatt?
– A szabadtéri színpad tere nagyobb, ezért jóval nagyobb ívben kell játszani. Eleve úgy próbáltam a szerepet, hogy egy kicsit rápakoltam, és azt mondtam magamban: ha sok lesz, akkor majd maximum rám szólnak. Folyamatosan ellenőriztem, odafigyeltem rá, hogy nem sok-e, amit csinálok, de a kollégáim is megerősítettek abban, hogy egy ekkora téren ennyi kell. Az arányokat nyilván még meg kell szoknom, de eleve úgy gondolkodtam, hogy itt nagyobb dolgokra lesz szükség, mint amiket eddig megszoktam. Rengeteget segített nekem Bagó Gizella, a hangképzőmesterem. Nélküle hangilag nem tartanék ott, ahol most, ennél a szerepnél is ő segített a felkészülésben. Míg Pesten próbáltam, folyamatosan tréningeztünk, majd a főpróbahéten leutazott hozzám, hogy közvetlenül a premier előtt még lelkileg és hangilag is helyre tegyen.

– Találkoztál már korábban a darabbal?
– Igen. Még az egyik betétdalt, a No megállj, Henry Higginst is énekeltem egy színművészetis vizsgán. A mostani előadásnál egészen más szöveggel dolgozunk. A Varró Dani-féle szöveg a korábbihoz képest sokat változott: modernebbek a szövegpoénok, maiak, szellemesek. Nagyon szeretem ezt a változatot, igazán élvezek vele dolgozni.

– Milyenek a kollégáid a darabban?
– Nagyszerű színészek, rengeteget lehet tőlük tanulni. Nagyon jó dolgokat mondanak, megfogadom a tanácsaikat. Hihetetlenül odafigyelnek rám, éppen ezért azt érzem, hogy én vagyok a csöpp lány közöttük. Örülök, hogy olyan művészekkel játszhatok együtt, mint Széles László, Venczel Vera, Gálvölgyi János, Molnár Erika, Bezerédi Zoltán, Fekete Gizi, illetve Novák Eszter zenés osztálya. Szabó Kimmel Tamás ugyan kollégám a Nemzetiben, de ott még sosem voltunk partnerek, nem játszottunk együtt. Itt most végre összekerültünk. Vele is igazán remek dolgozni, állandóan poénkodunk a másikkal, húzzuk egymást. Novák Eszter rendkívül érzékeny rendező, nem stresszeli a színészt, ezt nagyon értékelem tőle. Nincs bennem görcs, csak bizonyos kíváncsiság és kísérletezés, ráadásul nem határol be, nem veszi el tőlem a játék örömét.

– Musical szakra jártál az egyetemen, mégis inkább prózai darabokban játszol, a Nemzeti tagja vagy. Tudnál zene nélkül élni?
– Nem.

– Egyszer olvastam: az a célod, hogy minél több orosz szerző darabjában állhass színpadra. Hogy áll most ez a projekt?
– Az a célom, hogy sok jó szerepet eljátszhassak. Az orosz szerzők műveihez, úgy érzem, van némi közöm, ezért nagyon szívesen kipróbálnám magamat bennük. Már volt szerencsém Kátya Kabanovát játszani Osztrovszkij Vihar című darabjában és Mását a Sirályban.

– Melyik volt az eddigi legnehezebb szereped? Miért?
– Minden szerep másképp nehéz. A Viharban egy újfajta játékstílust kellett megszoknom. Stilizált előadás volt, eszköztelenül kellett eljátszanom nagyon erős érzelmeket. Az Ahogy tetszik Rosalindájának rengeteg monológja van. Csodálatos szerep, tele színekkel, átváltozásokkal. Ott meg kellett tanulnom beosztani az energiámat az előadás végéig. A Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című előadásban Tonkát játszom. Nagyon szűk térben, neonfényekben, a nézők közt játsszuk az előadást a Nemzeti Színház festőműhelyében. Lelkileg nagyon megterhelő szerep.

– Mi vár rád nyáron Szeged után? Pihenés? Munka?
– Úgy tervezem, hogy augusztusban elutazom. Évek óta nem terveztem meg előre a nyaramat, ez az első, amikor kifejezetten időt akartam hagyni a pihenésre. Augusztus végén már kezdődik az évadom.

– Kevés pihenés. Marad egyáltalán időd a magánéletre, a szerelemre?
– Kevés, de megoldható.