Hegyi Barbara: “Minket általában megkímél a bulvársajtó”

Fencsik Tamás | 2010. Július 22.
Hegyi Barbara szereti a filmet, de a színházat semmi nem pótolhatja számára. Számítógép nélkül viszont kerek neki a világ, főzés nélkül kevésbé, az utóbbiról színészekkel beszélget az Alexandra-házban egy műsorsorozat keretében. Ott ő kérdez. Most viszont mi kérdeztük őt. Interjú következik. Recepttel.

A Mi Emberünk hetente jelentkező interjúsorozat fórumozó olvasóink segítségével készül: ők döntenek arról, hogy ki legyen az interjúalany, és mi legyen hozzá az első kérdésünk. A negyedik Mi Emberünk a szavazatok alapján Hegyi Barbara lett, következzen tehát olvasóinkkal közös interjúnk.

Hegyi Barbara
Fotó: Sanoma-archívum/Schumy Csaba

Nők Lapja Cafe Fóruma: – Volt egy gasztroblogod. Mi lett vele?
– Sandra írta, mert ő tud gépelni. Ő az én örökölt gyerekem, a féllányom, azaz Zorán lánya, bár familiárisan már az enyém is. Istenien tud gépelni, nélküle sajnos ezt nem lehet csinálni. Nekem elég tíz percig nézni egy számítógépet, és egyszerűen rosszul leszek.

– Miért? Nem értesz hozzá?
– Sosem voltam rákényszerítve, hogy kitanuljam. Sem amikor a fiatal színészek életét éltem, sem a harmincas éveimben, amikor a gyerekemmel és az akkori házasságommal voltam elfoglalva. A telefonomat viszont tök jól tudom kezelni.

E-mail címed van?
– Persze, az van. Egyébként néha odaülök a gép elé. A gyermekem például csinált egy mappát, amibe képeket másolt. Nem tudtam, hogy miért azt nyomja meg, amit nyom. Azt hittem, hogy az escape gombot kell. De nem azt. Hanem azt, amelyik… (Elfordul, képzeletben egy laptopot tart maga előtt, a jobb felére mutat.) Szóval ezt itt!

Enter.
– A gyerekem nem hitte el, hogy nem tudom, mi az az enter. Nem piszkálom én eleget a gépet ahhoz, hogy mindent tudjak.

Mégis van saját weboldalad…
– Azt azért találtuk ki, hogy ha valaki akar rólam képet vagy információt leszedni, akkor így könnyű, tessék. Onnan egyébként is csak pontos információkat szedhet le.

Alig van rajta valami.
– De bőven elég, ami ott van. Rengeteg kép van fent. Így is sokkal többet tudnak az emberek rólam, mint amit tudniuk kellene.

Nyilván. Lehet írni a magánéletedről?
– Vannak olyan lapok, amelyeknek nem adok interjút, de mégis megjelenek bennük, mert lefotóznak. Közben az is nehéz, hogy egy olyan embernek vagyok a felesége, aki iránt szintén érdeklődnek az újságok. Mögötte – mint magánzó mögött – nincsen intézmény, amely működteti. Csinálja a maga dolgát. Minket egyébként általában megkímél a bulvársajtó, de persze ez azért van így, mert mi sem ugrálunk nagyon, hogy szerepeljünk benne. Egyikünk sem él botrányosan, alapvetően jól van mindenki, nincs mit kikezdeni.

Hány éve vagytok együtt Zoránnal?
– Nyolc.

Tanultál Los Angelesben. A város tetszett?
– Jó életem volt ott, de egyedül voltam. Egy magyar származású operatőr házában laktam, alattam mexikóiak éltek, nem nagyon találkoztam velük. Virágokat kellett öntöznöm, ennyi volt a dolgom, amíg kint voltam, közben az operatőr nálunk lakott Budapesten. Tulajdonképpen cseréltünk. Ott voltam vele két napot, aztán ő Budapestre utazott, de a harmadik hónapban visszajött. (Csörög a telefon, Sandra hívja: „Drágám, egy egész csirke kell. Kicsi méretű egész csirke. De abból is inkább kettő. Jó? Szia!”) Nyári szünetben utaztam oda, akkor már a József Attila Színházban játszottam, de azt gondoltam, hogy nekem ezt mindenképpen meg kell lépnem. Elsősorban magamért.

Többre tartod a színpadi színészetet, mint a filmszínészetet?
– Filmben és színpadon is csodálatos dolog játszani. Csak filmszínész viszont nem lennék, miközben csak színpadi színészként tudnék élni. De nagyon jót tesz néha filmben játszani. Egyébként a Lumnitzer nővérek volt az utolsó, amiben szerepeltem. (De kik azok a Lumnitzer nővérek? – Bacsó Péter rendezte, 2006-ban került a mozikba – a szerk.) Ezenkívül a tévé van, az Életképek.

Térjünk vissza a főzésre…
– Van egy műsor az Alexandra-házban, és felkértek, hogy vezessem, de hát mondtam, hogy nem tudok műsort vezetni, én ahhoz vagyok szokva, hogy engem kérdeznek, nem ahhoz, hogy én kérdezek. Egy dolgot tudtam elképzelni: hogy arról beszéljünk, ki mit főz. Két éve mennek ezek a beszélgetések. Garas Dezsőtől Pap Veráig sok mindenki megfordult már nálam. Nagyon sok színész főz: a próbák, az előadások között sokan mesélik, hogy mit alkottak a konyhában. Mulatságos dolog ez. A műsor is arról szól, hogy ételekről beszélgetünk, és azon vitatkozunk, hogy az adott ételt mivel jobb főzni: joghurttal vagy éppen tejföllel?

Fotó: Sanoma-archívum/RTL Klub Sajtóklub

Zavar a színpadi meztelenség?
– Nemsokára terítékre kerül ez a kérdés, augusztusban lesz a Mikve bemutatója, ami egy fürdőben játszódik. Kicsit pengettük már ezeket a húrokat, a Mindent anyámról című darabban kellett zuhanyozni, de ott találtunk egy kompromisszumos megoldást. A meztelenséget esztétikumhoz kötöm. Nem vagyok szégyenlős. De persze van olyan testrész, amiről úgy gondolom: biztos, hogy nem kell mutogatni.

Terhes nőként anno hányadik hónapig maradtál a színpadon?
– A nyolcadik hónapban még játszottam, a kilencedikben már csak szinkronizáltam. Imádtam terhes lenni, semmi bajom nem volt, csak néha csorgott a nyálam. Akkor játszottam éppen a Sógornők című darabban, ami egy rappel kezdődött. Alig bírtam végigmondani.

Mi lesz a két csirkéből?
– Vettünk egy kerti sütőt, ami nem gyullad ki, ez profi szerkezet. Felvágom a csirkét a hátán, amennyi csontot tudok, kiszedek. Bepácolom lime-ba, olívaolajba, és megforgatom egy „jamaican jerk” nevű fűszerben. Megütögetem, kiklopfolom, kifektetem, meglocsolom egy kis fehérborral, lefedem egy sütőharanggal, és megsütöm.

Játszol hangszeren?
– Nem, sajnos nem.

De énekelni szeretsz…
– Igen, de mióta egy zenésszel élek együtt, másképpen hallom magam. Mégsem ugyanaz, amikor egy színész énekel, mint amikor egy profi.

Meri vagy nem meri rovatunkban az előző Mi Emberünk kér valamit az aktuális interjúalanytól.

Für Anikó kedvéért énekelnél a Mary Poppinsból?

 

 

Exit mobile version