Feszített a tempó, hisz éppen az év legfontosabb versenyére, a Poznańban megrendezett kajak-kenu világbajnokságra készül. Beszélgetésünk közben minden mondatából érződik: szerencsés, mert azt csinálhatja, amit igazán szeret. És ezért nem érdekli, hogy nincs szabadidő, nincs lazítás. Persze valószínűleg csak így lehetséges, hogy ma azt mondjuk: Kovács Katalin olimpiai bajnok.
– Hogy érzed magad most, a verseny előtt néhány nappal?
– Amikor nem megy elég jól alattam a hajó, és érzem, hogy szükség lenne még felkészülésre, akkor tologatnám az időt. Most azonban már nagyon várom, hogy versenyezzünk, tele vagyok energiával. A világbajnokság előtt már visszaszámolok, mert jó, hogy végre elkezdődhet az, amire egész évben készültem. Egyesben, párosban és négyesben is indulok különböző távokon. Hétfőtől szombatig edzőtáborban vagyok, ilyenkor már csak az a cél vezérel engem is, mint a többieket, hogy a lehető legjobb formába kerüljek a versenyre. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy evezek egész nap, belefér egy kis lazítás is, de nem sok.
– Gondolom, ilyenkor összekovácsolódik a csapat is…
– Márciustól augusztusig együtt vagyunk edzőtáborokban, ilyenkor néha már sok is egymásból. Persze ezt ne vedd komolyan, csak vicc volt. Mivel ennyi időt töltünk együtt, olyanok vagyunk, mint egy család. Mindenki tudja, hogyan kell kezelni, ha a másiknak rosszabb napja van, mikor van szüksége egy kis beszélgetésre, vagy éppen ellenkezőleg: egyedüllétre.
– Az imént fotóztuk a kajakos és kenus fiúkat, és bevallom, nekünk elakadt a lélegzetünk… Te értékeled még ezt a látványt?
– Igen, ezt ti így látjátok, de én köztük nőttem fel, nap mint nap találkozunk, nem így gondolok rájuk. Nekem természetes, hogy így néz ki egy férfi. Persze tudom, hogy nincs mindenkinek kidolgozott izomzata, de nekem ez jelenti azt, hogy valaki egészségesen, kiegyensúlyozottan él. Így hát le kell lomboznom benneteket, de nekem nem okoz ez olyan eufóriát, mint nektek.
– Janics Natasával jól kijöttök?
– Jó barátok vagyunk, de mivel ő szegedi, én pedig Budapesten élek, nem járunk össze mindennap. 2007 óta az év nagy részében nem együtt edzünk, nyaranta töltünk több időt egymással. De tudom, hogy számíthatok rá, és ő is számíthat rám. Jól kiegészítjük egymást, a szerencsének köszönhető, hogy mi így összekerültünk. Az, hogy két gyors ember egy hajóba ül, az még nem jelenti azt, hogy párosban is gyorsak, de mi már az első alkalommal éreztük, hogy ez nem lesz rossz történet.
– A kajakosoknál tulajdonképpen szeptemberben kezdődik a nyár?
– Igen, de ezt azért nem úgy kell felfogni, hogy szörnyű életünk van. Azt is mondhatnám, hogy végig nyaralunk, hiszen kint vagyunk a vízparton, süt a nap, hűsít a víz. Igaz, nem olyan, mintha
az ember hideg sör mellett lazíthatna, de nem sokkal rosszabb annál. Szerencsés embernek érzem magam, hogy azt csinálhatom, ami fontos nekem.
– Tervezel igazi vakációt is?
– Ez nálam mindig úgy van, hogy ha vége az idénynek, és tudom, hogy van egy bő hónap szünetem, akkor az elején egy hét a semmittevésé. Amikor már unom a nagy pihenést, gyorsan kitalálom, hová kellene utazni. Az elmúlt tíz évben nem volt példa arra, hogy sokáig tervezgetem a nyaralást. Előfordult már, hogy csak bementünk egy utazási irodába, és másnap elutaztunk.
– Idén kivel mész nyaralni?
– Erre nem szeretnék válaszolni: elhatároztam, hogy a magánéletem történéseit inkább megtartom magamnak.
– A londoni olimpiával kapcsolatban sikerült döntened, elindulsz-e?
– Nem szeretek évekre előre gondolkodni, de azt nekem is el kell fogadnom, hogy olimpiát négyévente rendeznek, ehhez sportolóként nekem is alkalmazkodnom kell. Úgy szerettem volna belevágni a felkészülésbe, hogy biztosan tudjam: végigcsinálom. Ebben az évben a hazai versenyszezon végére tisztázódott bennem, hogy a londoni olimpiáig szeretnék kajakozni.
– Arra az időre sincs terved, amikor már nem leszel élsportoló?
– Elvégeztem az edzői szakot a Testnevelési Egyetemen, de jelenleg annyi feladatom van, hogy nem érdemes a távolabbi jövővel foglalkoznom. Régebben előfordult, hogy két évre előre beosztottam, mit fogok csinálni, aztán az élet egészen mást hozott. Bízom benne, hogy lesznek lehetőségeim, amelyeket majd ki is tudok használni.
– Az optimizmusod megmaradt?
– Szerencsés alkat vagyok, minden reggel úgy ébredek, hogy új erővel tudok nekiindulni a napnak. Nekem is vannak persze rosszabb periódusaim, de igyekszem nem belesüllyedni az önsajnálatba. Még egy-egy nagyobb kudarc után is – amikor például nem a várakozásaim szerint sikerült teljesítenem egy versenyen – kisírom magam, és igyekszem továbblépni. Eltöltöttem néhány hónapot az Amerikai Egyesült Államokban, és ott megtapasztaltam, hogy az amerikaiak tényleg jókedvűek, és mindig mosolyognak. Itthon gyakran tapasztalom, hogy az emberek nem tudnak örülni annak, amit elértek, mindenki csak kesereg. Mondhatjuk, hogy errefelé nehezebb az élet, de Amerikában sem csak gazdag és sikeres emberek élnek, mégis igyekszik mindenki megtalálni a helyét a világban.
A cikk folytatását megtalálod a legújabb Maximában. Keresd az újságárusoknál!
www.maximanet.hu