| Fotó: Sanoma Archív / Rozmanitz Gábor |
Hogyan érintette, hogy egyik napról a másikra megköszönték a munkáját ? Váratlanul érte, vagy volt valami apró előjele, hogy nem tartanak tovább igényt önre?
Teljesen meglepetésként ért, a körülményekről azonban egyelőre nem beszélhetek.
Szeretne még dolgozni, vagy már a nyugalmas, nyugdíjas évek lebegnek a szeme előtt?
Nem, nem megyek még nyugdíjba, pedig az éveim számát tekintve már lassan megtehetném. Szeretnék még dolgozni, de azzal már most tisztában vagyok, hogy nem csak tévézés létezik. Az ember sok minden másra is tud koncentrálni és tudja jól végezni.
Elbizonytalanodott, és már nem érzi magát képernyőképesnek?
Más országokban nem ennyire jellemző, hogy ilyen korú, tapasztalattal és tudással rendelkező emberek már nem szerepelnek a médiában, a képernyőn. Amerikában rengeteg idősebb korosztályhoz tartozó szakember van még képernyőn és élvezi a nézők szeretetét.
Tehát ezentúl sem nem fog otthon ülni és olvasgatni?
Nem, ez a legkevésbé jellemző rám, nem úgy tervezem. Az nem én lennék, nem vagyok az a fajta ember. De hogy hogyan folytatódik majd az életem, arról csak később tudok nyilatkozni.
Van olyan fiatal kolléga, akinek szívesen átadná a tudását?
Sebestyén Balázsnak ezt már felajánlottam, erről írtam is a „Kinyitom a számat” című könyvemben. De mindezt teljesen átadni nem lehet.
| Ha megrendelnéd a könyvet, katt a képre! |
Már megjelenése előtt komoly vihart kavart a „Kinyitom a számat!” című könyve, amelyben Bárdos András beszélgetőtársaként adja ki magát. Miért döntött úgy, hogy kinyitja a száját?
Soha nem döntöttem volna úgy, hogy olyan dolgokról beszéljek egy könyvben, melyekről eddig hallgattam. Nem volt bennem szereplési vágy, hogy szakmai életemnek és magánéletemnek, világképemnek olyan részleteit osszam meg másokkal, amelyeket eddig megtartottam magamnak vagy szűk baráti körömnek. Ám Bárdos András kedves kíváncsiságának nem tudtam ellenállni, azt mondtam, próbáljuk meg. Eljött hozzám sokszor, és órákig beszélgettünk. Jól éreztem magam közben. Ebédeltünk, kávéztunk, összebarátkoztunk. És lett belőle egy könyv. Minden szorongásom ellenére a végeredmény egy számomra is vállalható, olvasmányos mű.
Azért érdekes, mert önről szól?
Nem! Pont ettől különös, hogy kettőnk beszélgetései, András saját gondolatai, az én történeteimmel párhuzamos sztorijai együtt adják az érdekességét. Ez egy „two men show”. Néha összekaptunk a beszélgetéseink során, volt, hogy legszívesebben kidobtam volna Bárdost a házamból. Még olyat is képes leírni, hogy mikor unatkozik, mikor nem figyel, és mikor gondolja, hogy marhaságokat beszélek.
Mit ad önnek ez a könyv?
A számos várható támadás mellett jó dolgokat is. Bizonyos terhektől talán megszabadultam. A lelkiismeret-furdalás, vagy például a düh, a fájdalom többet árt az embernek, amíg belül vannak. Most, hogy kieresztettem, könnyebben el tudom engedni őket. András tükröt tart elém a könyvvel, elgondolkodtat, hogyan lát ő engem. Mindenképpen más ez a kép, mint amit én gondoltam magamról. Azóta is sokat töprengek azon, hogy mi van, ha neki van igaza. A televíziós hiú ember, nézi magát a tükörben, és bizony zavarba jön, ha mást lát a tükörben, mint amit megszokott.
Sokakat támad, akár évtizedes sérelmeit is előveszi. Nem fél attól, hogy a többszörösét kapja vissza?
De félek. Vissza fogom kapni. Rossz lesz, ezt már most tudom. De azt az ígéretet tettem Andrásnak, hogy minden olyan témában, amelyről faggat, én őszinte leszek. Válaszolok akkor is, ha ezzel magamnak ártok, és nem titkolózom akkor sem, ha másokról kell sommás véleményt megfogalmaznom. Sőt Bárdosra is fröccsen rendesen. Ha belementem, már nem köthettem kompromisszumot. Inkább legyen a könyv megosztó, mint hazug.
A bulvárlapoknak való csemegék ellenére nem egy szokásos tévés botránykönyv ez.
De nem ám! Természetesen olyan szereplőkről, akik ma is a reflektorfényben élnek, szívesen olvasnak a celebsztorik kedvelői, és nem csalódnak majd. Ugyanakkor a különböző televízióknál töltött évtizedeim, hálátlan kalandom a politikával, a kirekesztőkkel, a kuruzslókkal talán új nézőpontokat kínálnak ennek az országnak a megértésére.
| A Favágók zenekarban Fotó: Sanoma Archív/Török László |
Például a Favágók zenekar feloszlásáról is először beszél. Erről így ír a könyvben: „97-ben alakult a Favágók, 2003-ban már komoly viták voltak. Kértem, írjanak új számokat, mert ez az egész addig jó, amíg izgalmas. Lejátszani a kész számokat századszor: unalmas. Erre mondják, hogy ultimátumot adtam. És van is benne valami. Már volt két lemezünk, sok-sok koncertünk, én meg azt mondtam, vagy lesz új zene, vagy kiszállok. Írtunk is egy Rolling Stones-lemezt, úgy értem, írtunk szöveget a nótáikra, főleg Heilig, el is készültünk, de a Stones menedzsmentje nem engedte kiadni. Amit furcsállok, de így van. Mindenesetre ez még vagy két évig együtt tartott bennünket, de akkor tényleg ultimátumot adtam. Amíg nem lesznek új számok, nem megyek fel többet a színpadra.
És ez olyan rosszul érintette őket, hogy faképnél is hagytak. Azóta jó néhány cikk megjelent, elmondtak benne mindennek, amit persze értek: ki vagyok én, hogy ultimátumot adjak valódi zenészeknek. De én csak ki akartam belőlük csikarni valami újat. Nem akartam abbahagyni.” – Mi jött a Favágók után?
Látja, a zenélés is ment tovább a maga útján. Más műfajban – jazz – és másokkal: a régi barátaimmal. Ezt is egész jól túléltem….