Erőss Zsolt: Az ember maga irányítja a szerencséjét

Érkezésemkor még egy másik újságnak nyilatkozik, majd rokonai érkeznek egy nagy adag friss túrógombóccal, Zsolt mégis majd egy órán át válaszolgat kedvesen, a türelmetlenség legkisebb jele nélkül a kérdéseimre. Időről időre elmosolyodik, ilyenkor szétfutnak a nevetőráncok a szeme körül, a belőle áradó erő és optimizmus élőben még lenyűgözőbb, mint a képernyőn át. Hazafelé egészen biztos vagyok benne, hogy öt perc Erőss jót tenne sok magyarnak.

– Sok embert megdöbbentett, milyen gyorsan határoztál a műtéttel kapcsolatban. Általában is gyorsan döntesz?

– A hegymászásban tudni kell döntéseket hozni, méghozzá gyors döntéseket. Utána pedig tudni kell vállalni a következményeket, még akkor is, ha rosszak. Ez ráadásul jó döntés volt. Az azóta kapott információk csak még jobban megerősítettek benne.

– Az elmúlt hetekben adott interjúid alapján úgy tűnik, nagyon jól viseled a folyamatos médiaérdeklődést. Tényleg soha nem érezted, hogy elég?

– Nem. Tudom, hogy a hegymászás negatív eseményeire ugrik a sajtó, az én történetem pedig ilyen, úgyhogy próbáltam inkább valahogy pozitív történetet kihozni belőle.

– Példát akarsz mutatni?

– Mivel én ilyen médiás ember lettem, tudnom kell kezdeni ezzel valamit, és jobb, ha én beszélek, mint ha valami teljesen félrecsúszott dolog jön ki belőle. Ráadásul sokszor nem csak rólam van szó. Az egész hegymászást képviseltem például ősszel, amikor eltűnt négy fiatal a Himalájában.

– Neked van példaképed?

– Valahogy úgy nőttem ki a tinédzserkorból, hogy nem szerettem ezt az egész példaképezést. Aztán később az iskolai előadások során – amikorra tulajdonképpen én magam lettem példakép – ráébredtem, hogy az embernek szüksége van erre. Nekem is. Van egy Kurt Diemberger nevű hegymászó. Ő igen jelentős eredményekkel elérte a nyugdíjas kort, fantasztikus történetei vannak, és mindezt meg is írta, le is fotózta. Ő például példakép számomra, mert megöregedett, és pozitív, szép történeteket rakott össze, miközben persze komoly balesetek is történtek a közelében.

– Erdélyben születtél, gyönyörű helyeken gyerekeskedtél. Ha nem oda születsz, akkor is a hegymászásnál kötöttél volna ki?

– Valószínűleg igen. Nem attól lesz hegymászó valaki, mert oda születik, hanem mert szereti azt a szabadságot, amelyet a természeti sportok adnak. Nem véletlen, hogy ezeket az iparilag fejlett országokban űzik leginkább. A fogyasztói társadalomban egyszerűen akkora megfelelési kényszer alatt élünk, hogy az embernek kell valami, amiben meg tud feledkezni erről. Ahol az élelemért kell küzdeni, az embereknek eszükbe sem jut, hogy siklóernyőzzenek, vagy hegyet másszanak.

– Te próbálkoztál más extrém sporttal is?

– Vannak búvárkodó és a siklóernyőző barátaim, ezeket próbáltam velük, de egyszerűen nem volt időm elmélyülni egyikben sem. Persze az idejét az ember osztja be, arra jut, amire akarja, szóval mondhatjuk úgy is, hogy én az időmet a hegymászásra osztottam be – elég alaposan.

– Ez egyben azt is jelenti, hogy nagyon szerencsés vagy, mert annak és abból élhetsz, amit a legjobban szeretsz.

– Ez szerencsés dolog, én is úgy érzem, de az ember szerintem maga irányítja a szerencséjét. És nekem azért nagyon kilátástalan és küzdelmes volt az út odáig, hogy ilyen szintű hegymászóvá fejlődjek, és ebből tudjak élni. Ha az ember egy diktatúrába születik, akkor az nagyon meghatározza, hogy egy élet mire elég. Fel sem merült például, hogy az ember valaha eljuthat külföldre, mondjuk, Ázsiába.

– 1988-ban költöztetek át Magyarországra. Egyértelmű volt, hogy átjöttök? Esetleg benne volt, hogy neked jobb esélyed lehet valamiféle mászókarrierre, mert a magyarok könnyebben utazhattak külföldre?

– Egyértelmű döntés volt, és a hegymászásnak egyáltalán nem volt köze hozzá. Nem kérdés, nem lehet kérdés, hogy az ember nem akar diktatúrában élni. Már magáért a költözés lehetőségért is küzdeni kellett, utána csak örültél, hogy jöhettél. A hegymászást pedig amúgy sem lehet karrierszerűen csinálni. Ha úgy csinálod, akkor olyan teljesítménykényszerbe hajszolod magad, ami nagyon veszélyes. Ha az ember jó hegymászó, emellett tudja kezelni a médiát, a támogatókat, és mindezt egyeztetni, akkor ebből szép lassan épülhet karrier, de ezt kár tudatosan elkezdeni. Ennek természetes folyamatnak kell lennie.

– Sok helyen olvasható, hogy az édesanyáddal és a bátyáddal költöztetek át, édesapádat viszont sehol nem említed. Megkérdezhetem, hogy miért?

– A szüleim nagyon korán, kétéves koromban elváltak. Fél évvel azután, hogy kitelepültünk Magyarországra, meg is halt az apám, így ő nagyon távoli múlttá változott. A rokonságával viszont a mai napig nagyon jó a kapcsolatunk, az a csíki ág egyénként.

– Fontos neked, hogy erdélyi származású vagy?

– Fontos, nem fontos, ez van, de persze az ember büszkén vállalja az identitását. Én csíki meg gyergyói székely vagyok. Ez az, amihez ragaszkodnom kell, amire büszkének kell lennem. Nekem az a szerepem, hogy erősítsem ennek a nagy elnyomás alatt élő népnek az identitását.

– Mennyire volt könnyű beilleszkedned az áttelepülés után? Eleve nem volt nagy sokk a természet közelségéből Budapestre költözni?

– Amikor az ember bármi áron szabadulni próbál egy nyomorúságos életformából, akkor ez nem fontos. Emlékszem, amikor leszálltunk a Nyugati pályaudvaron, nem volt kétforintosunk, hogy telefonálni tudjunk az itteni barátainknak, és nem voltunk olyanok, akik kérnek bárkitől ennyit is akár. Szóval gyakorlatilag megérkeztünk, és el is akadtunk, de nem fogtuk fel negatívan ezt sem, inkább érdekes volt. Jó volt a Nyugatiban lenni is. Aztán persze csak előkerült a barátom, aki mégiscsak megkapta a táviratomat, hogy jövünk.

– A belőled áradó derű és optimizmus ezek szerint családi mentalitás?

– Azt nem mondanám, hogy az egész család ilyen, inkább csak én nőttem föl ilyennek. Ilyennek alakítottam magam. Az ember próbálja formálni a maga sorsát és a személyiségét, nekem ilyenre sikerült.

– Azt mondtad egy interjúban, hogy néha felfedezel némi sorsszerűséget abban, ami velünk történik. Ezt még most is így gondolod?

– Nem, én ebben semmit nem akarok látni. (A lábára mutat, és nevet.) Ez súlyos baleset, ami akkor lenne sorsszerű, ha valamiért vezeklés lenne, vagy a fene tudja, micsoda, de hülyeség lenne ebbe bármit belemagyarázni. Ez baleset, amit a helyén kell kezelni.

– Feleséged, Sterczer Hilda is mászik, két 8000-es csúcsot is teljesített már. Törvényszerű, hogy hegymászónak hegymászó a párja?

– Nem, de ez a szerencsésebb, főleg ezen a szinten, ahol én vagyok. Irreális toleranciát követelnek ezek a dolgok olyan embertől, aki nem igazán van ebben benne. Így viszont mindenki örül a maga és a társa eredményeinek.

– A tavalyi Manaslu-expedícióval eredetileg ő is ment volna veletek.

– Neki bármelyik expedícióban ott lenne a helye, csak közben, ugye, született egy gyerekünk.

– Épp ide akartam kilyukadni. Nem merült fel, hogy a baba érkezése miatt te is kihagyod?

– Nem. Megbeszéltük, hogy mi a fontosabb, és arra jutottunk, hogy én elmegyek. Neki nélkülem is megvolt az a családi háttér, amely egy újszülött ellátásához kellett, az apának pedig ott még úgysincs túl sok szerepe. A gyerek ugyan másfél hónapos lesz, mire előkerülök, és ez nehéz neki is, nekem is, de főleg mentálisan. Ha fizikailag is az lett volna, akkor egyértelmű, hogy itthon kellett volna maradni.

– Úgy tudom, hogy Katmanduban, az alaptáborba való indulás előtt tudtad meg, hogy megszületett a kislányod. Más volt így mászni?

– Mentálisan nehezebb volt. Az az egészséges, ha az ember arra a feladatra vágyik, ami előtte van, és ezúttal ez nekem nem igazán sikerült. Jobban vágytam hazajönni. Ugyanakkor nem hagyhattam ott azt a feladatot, amit kigondoltunk a többiekkel. De a hegymászás jól irányítja az embert, mert oda kell figyelni. Amikor üresjárat van, akkor lehet vágyakozni meg gondolkozni, de a lényeg azért az, hogy az ember uralja az érzéseit. Nem hatalmasodhat el a honvágy.

– Sok hegymászó szerint családdal, gyerekekkel az ember már nem vállal akkora kockázatot, mint korábban.

– Ha az ember úgy érzi, hogy alacsonyabbra kell tennie a mércét, akkor ezt kell tennie. Én még nem érzem, de a családtól függetlenül is mindig próbáltam jól belőni a kockázati szinteket, amiket még vállalok. Nem lehet úgy élni, hogy az ember állandóan óvatoskodik. A hegymászásnak ugyan megvan a maga kockázata, de megvan, mondjuk, az autózásnak is. Nem szabad félni a kockázattól és az élettől.

– Szeretnéd, ha a kislányod is mászna? Akár magas hegyeket is?

– Persze, szeretném, ha mászna. Hogy magas hegyeket-e, az mindegy, fontosabb, hogy annyit, amennyire képes. A hegymászásban pont az a jó, hogy mindenki a maga szintjén űzheti. Itt nem kell teljesítményorientáltnak lenni, nem kell megfelelni senkinek, csak tudnia kell az embernek, hogy milyen fizikai és mentális állapotban van, és ennek megfelelően kitűzni a célokat maga elé. De nem fogom erőltetni. Ezt neki kell akarnia. Fontos, hogy az ember maga találja meg az útját, az erőltetett utak nem jók. Neki természetesen jobb lehetősége lesz arra, hogy anyja, apja után a természeti sportokkal találkozzon, de ha nem fogja motiválni a hegymászás, mi akkor leszünk jó szülők, ha a saját ambíciói kiteljesítésében segítjük.