Új rovatunkban az adott hónapban lévő évfordulókhoz valamilyen szinten kapcsolódó interjúkat készítünk. Ismert, vagy éppen kevésbé ismert, de érdekes emberek mesélnek. Ez a „Hét témája”. A Rák Világnapján, február 4-én Mészáros Árpád Zsoltot kérdeztük, aki személyesen érintve volt a gyógyíthatatlannak mondott betegségben.
Nehéz lehet erről beszélned, tökéletesen gyógyult vagy?
Abszolút mértékben. Évente járok kontrollra. 14 év telt el a betegségem óta, és – lekopogom – minden a legnagyobb rendben. Próbálok rendszeresen tájékozódni és minél átfogóbb szakvéleményt kapni, jelenleg hol járnak a kutatások, milyen eredményeket ér el az orvostudomány a rákkutatás területén, hogy ezzel is segítsek másokon. Sokan megkeresnek úgymond „az utcáról” – hasonló korúak, idősek, vagy éppenséggel fiatalabbak, kortól, nemtől függetlenül. A jó információ helyes átadásával rengeteget lehet segíteni. Fontos, hogy jó időben kapjunk el bármilyen betegséget.
| „Haragudtam a Jóistenre, meg általában mindenkire abban a pillanatban.” Fotó: Sanoma Archív / Schumy Csaba |
Hogyan segítesz?
Azt szoktam tanácsolni, hogy mind táplálkozásban, mind életstílusban radikális életmódváltást hajtsunk végre. Ez olyan, mintha a számítógépet frissítenénk. Nekem ’97-ben nem a vesémet vették ki, hanem felfrissítették a „szoftvert”, újraindították a rendszert.
Te mi mindent próbáltál ki a gyógyulás érdekében?
Minden őrületet kipróbáltam a búzafűlé ivásától kezdve a cápaporcpor, az algák, a legkülönbözőbb vitaminok fogyasztásáig. Aztán az onkológusom segítségével találkoztam az ősi, keleti gyógyászat egy olyan adományával, ami teljesen összeillett az életszemléletemmel – nemcsak a daganatot tünteti el, de a lelket is gyógyítja.
Ezek a csodaszerek sokszor placebóként működnek, nehéz szétválasztani, mennyi a valós hatás és mennyi a hit…
A placebohatást nem szabad lebecsülni, a lényeg, hogy te azt gondold arról a dologról, rajtad az fog segíteni. Persze nem mindegy, van-e a termék mögött komoly kutatói munka.
Hogy derült fény a betegségedre?
Az egyik művésztársam féltékenységből ledobott a színpadról. Természetesen nő volt a dologban, annak a táncoslánynak udvaroltam, akinek korábban ez a srác. A lengőbordám megszúrta a vesémet, ami bevérzett. Másnap az orvos közölte, van egy rosszindulatú, 6,5 centis daganatom. Azonnal megműtöttek. 22 éves voltam, nem sokkal később született meg a fiam, aki azóta már kamasz.
Mi az ember első reakciója?
Haragudtam a Jóistenre, meg általában mindenkire abban a pillanatban. Mindenkitől menekültem, egyedül akartam lenni. Nyár volt. Elnéztem az embereket, ahogy boldogan ölelkezve mászkálnak a napsütésben, és azt ismételgettem: „Miért pont én?”
Miben változtatott meg a betegséged?
Mondhatnám, hogy azóta nem félek annyira a haláltól, de hazudnék. Sokkal jobban félek. Akinek már volt halálközeli élménye, az másképp félti az életét. Ha most kéne meghalnom, sokkal tudatosabban viselkednék a családommal, a kollégáimmal szemben. Úgy kelnék fel minden nap, mintha az utolsó lenne, és mindent beleadnék szakmailag, érzelmileg, emberileg. Sokat szeretnék tanulni a színházban, és a munkámat a legjobb tudásom szerint végezni. Mindig jobb és jobb emberré szeretnék válni, amíg csak vagyok a Földön. Vágyam, hogy 100 emberből 90 azt mondja azt a síromnál: rendes ember volt!
Valahol azt nyilatkoztad, hogy a betegséged előtt nagyképű fráter voltál…
Eléggé furcsa voltam, maradjunk ennyiben. Nem voltam egy mintafiú, benne voltam minden csibészségben, egyszer büntetve is voltam garázdaságért. Túláradó önbizalommal éltem. A kis termetem ellenére küzdősportot űztem, gyakran kötekedtem, verekedtem. Nem vagyok rá büszke erre a korszakomra. Végül a művészet és a színház „váltotta ki” a bandázást, galeribe járást. Ahhoz, hogy ide jutottam, kellettek ezek a lépcsőfokok. Sokkal jobb, hogy már most olyan vagyok, amilyenné – ha nincs a betegségem – csak később válhattam volna.
| Fotó: Sanoma Archív / Schumy Csaba |
Mitől függ, hogy valaki megadja magát ennek a betegségnek, vagy felveszi a kesztyűt?
Ez lelki alkat függvénye. Én önfejű makacsságomból fakadóan gyógyultam meg. Egyszerűen tagadtam a dolgot. Azt mondtam, „Micsoda? Miféle betegség? Miféle rák?” Ahogy megműtöttek, rá három napra kicsempésztettem magam a kórházból. Tolókocsiban mentem be a színházba, lógtak belőlem a katéterek. Aztán elkezdtem feljárni Pestre énekelni tanulni, és szinte észrevétlenül meggyógyultam. Nagy közhely, de valóban minden a fejben dől el.
Van „bakancslistád”, vagyis olyan dolgok, amiket ebben az életben mindenképpen megvalósítasz, ha törik, ha szakad?
Ezt a listát még 50 éves koromban is ráérek megírni. Most a család, a gyerekek, a barátok meg a tanulás a legfontosabbak. Ezenkívül szeretnék a gyógyító szerepben minél jobban kiteljesedni és minél több embernek segítségére lenni.
Vállalsz konkrét társadalmi felelősségvállalást érintő, jótékonysági feladatokat?
A Rákliga Túlélő Klubjának egyik alapító tagja vagyok. A Daganatosokért Alapítányt is támogatom, és emellett több civil és nem civil szervezetet. Nemrég is olyan koncerten jeleskedtem, amelynek bevételeit egy kislány szervátültetéséért ajánlottunk fel.