Dér Heni: “Inkább legyek boldog, mint híres”

Néhány órája érkeztél vissza Szerbiából, a családodtól. Feltöltődtél egy kicsit?
Igen, pihenni járok haza és feltöltődni, és kint is tanítok éneket. Mivel sajnos nem tudok hazajárni hetente, abban állapodtunk meg, hogy egy tanár készül velük, én pedig havonta egyszer kimegyek és ellenőrzöm, korrigálom a munkájukat. Nagyon élvezem, Budapesten is tanítok.

Miért kezdtél bele? Ma már nem lehet megélni az éneklésből?
Mindig szerettem emberekkel foglalkozni, és kamatoztatni akartam az énektudásomat. Ráadásul nem biztos, hogy mindig porondon leszek. Ismert emberként keresni a kenyered, azt jelenti, hogy holnapután jöhet egy fiatalabb, csinosabb lány, te pedig mehetsz a süllyesztőbe. Tanítani pedig mindig tudok majd, soha nem hagynám abba.

Hány tanítványod van?
Most huszonkettő. Egy szem emberrel indultam még öt évvel ezelőtt, és azt mondtam, hogy törjön le a kezem, ha én hirdetni fogom magam valahol. Ugyan megcsináltam a mesterkurzust, a bel cantót, de az elején kicsit azért féltem, hogy nem fog annyira menni. Az első tanítványomnak is ajánlottak, aztán szájról szájra terjedve alakult ki a huszonkét fő. Mivel nem ez a fő kereseti forrásom, úgy voltam vele, hogy ha csak három tanítványom lesz, őket is becsületesen fogom tanítani, még véletlenül se legyen, hogy valaki azt mondja, elégedetlen volt velem.

Nyolc évvel ezelőtt “termelt ki” téged egy tehetségkutató, és még mindig egymást érik a koncertjeid. Se botrányok, se meztelenkedés; mitől tudsz a felszínen maradni?
Sokat gondolkoztam én is ezen. Fontos, hogy az ember talpraesett legyen, ne legyen buta, ne hagyja magát elsodorni az árral, tudja, mit akar. Az elején sokszor vállaltam a celebséget, ami egy olyan lépcsőfok, amit nem lehet átugrani. Nem lehetsz azonnal díva, aki csak egy helyen lép fel és nem mehetnek hozzá közel. Persze nem is ez a célom. De mivel mainstream zenekar vagyunk, be kell vállalni bizonyos szerepléseket. Azt viszont érezni kell, mikor kell ebből kiszállni, vagy mikor kell lassítani. A magánéletemről három éve nem beszélek.

Magyarországon akkor létezel, ha címlapra kerülsz. Nem félsz, hogy emiatt nem érdekelsz majd senkit?
Valaki hetente levetkőzne a Playboynak, de semmi pénzért nem menne el bolondot csinálni magából egy játékos műsorba. Én soha nem vetkőznék le meztelenre, de amekkora dilis vagyok, halálosan élveztem az „Ezek megőrültek” című műsort. Bementem a dzsungelbe is, és ott voltam egy hétig smink nélkül. Ezek beleférnek, de szép lassan egyre kevesebb lesz. Egyszer majd szeretnék gyereket is és nem akarok neki magyarázkodni.

Azt is mondják, hogy botrányok kellenek a felszínen maradáshoz.
Ezzel nem értek egyet. Nyilván én is mindent a saját káromon tanultam meg. Persze én is rúgtam be korábban nyilvános eseményeken, de ezeket az ember kinövi. Nem hinném, hogy egy énekesnő értéke botrányokban mérhető.

Miért nem szóló énekesnőként dolgozol?
Szerencsés vagyok, hogy a Sugarloaf frontasszonya lettem. Az elején tényleg csak szólókarrierben gondolkodtam, eszembe sem jutott, hogy esetleg egy zenekar élén is lehet jövőm. 17 éves szeleburdi csitriként kellett átgondolnom, melyik éri meg jobban hosszú távon. Persze szédítettek, hogy ilyen szólólemez, meg olyan karrier, de nem bántam meg, hogy így döntöttem. A Sugarloaffal most jelent meg a harmadik közös lemezünk, Instant Karma címmel. Szerintem a helyemen vagyok a fiúk mellett.

Hiába kötekszem, nem találok rajtad fogást. Soha nem részegített meg a siker?
Volt egy súlyos fél évem, akkor nagyon elszálltam. Az első nyáron annyi pénzt kerestem, hogy azt hittem, ez már csak így lesz. Vettem sportkocsit, egyedül béreltem egy hatalmas lakást. Aztán visszamentem Szerbiába, hogy letegyem az érettségit, mert apukám soha nem hagyta volna, hogy ne tanuljak tovább. És akkor az osztálytársak mondták, hogy gyorsan toljam vissza magam a földre. Szerencsém volt, hogy a barátaim tényleg szerettek, és segítettek visszatalálni önmagamhoz. Utána szépen visszaadtam a kocsit, és egy csomó lánnyal költöztem közös albérletbe.

Mennyire nehezítette meg a karriered, hogy a családod otthon maradt Szerbiában?
Egyedül kellett az egészet végigcsinálnom, ez tény. Ráadásul annyira megembereltem magam, hogy megbeszéltük, hogy nem is telefonálunk, csak gondolunk egymásra. Különben nagyon gyenge lennék, ha mindig hallanám a hangjukat. Most kéthetente egyszer beszélünk. Nőként nem szabad gyengének lenni ebben a szakmában. Enélkül biztosan nem lennék itt nyolc év után. Persze a magánéletemben ez hatalmas hátrány, mert nehéz olyan embert találni, aki erősebb nálam, vagy meg tud lágyítani.

Még mindig egymást érik a tehetségkutatók. Szerinted van még értelme a celebgyárnak?
Szerintem kellene egy pszichológus azok mellé az emberek mellé, akik hirtelen belekerülnek egy ilyen műsorba. Plusz felemelném a jelentkezési korhatárt húszéves korra. Mert nehéz fiatalon feldolgozni az ilyenfajta hirtelen jött sikert. El kéne nekik mesélni, hogy te most nem úgy fogsz élni, mint Amerikában a sztárok. Ez csak Disneyland, vakítás, amit a képernyőn látsz. Hamar érdektelenné válhatsz. Aki ezt megtanulja, az lehet hosszú távon is sikeres.

És az nem zavar, hogy a konkurenciádat nevelik ki?
Nem. Nekik még sokat kell tanulniuk.  És ki kell hogy alakuljon a saját egyéniségük. Sokan nem merik kimondani, amit gondolnak, nem vállalják fel magukat. Én rendszeresen kampányolok a nők természetességéért és a műtyúkok ellen. De persze az elején ezt én sem mertem volna megtenni. Aztán rájöttem, hogy úgysem fog mindenki szeretni, nem lehet mindenkinek megfelelni. Szóval inkább önmagam maradtam.

De hogyan? Lehetetlen úgy reflektorfényben élni, hogy ne torzuljon a személyiséged.
A civil életemet nem a médiában élem. Csak civil barátaim vannak. Az egyikük még nyolc évvel ezelőtt csinált velem interjút, kilenc évvel idősebb nálam, gyógyszerész. A másik barátnőmmel egy albérletbe költöztünk, és úgy ismertük meg egymást.

Van egy húgod, aki Vajdaságban maradt. Nem volt konfliktusotok abból, hogy te ilyen sikeres vagy?
A húgom hála istennek nem énekel, aminek azért örülök, mert második gyerekként neki végig kellett nézni, hogy jaj, a Heni milyen okos, kitűnő az iskolában, jaj, milyen ügyes, milyen sikeres. Én nem szeretnék vele rivalizálni. Szerencsére kitalálta magának a lovaglást, és nagyon jól megy neki. Ezért megfogadtam, hogy soha még csak lóra sem ülök, ezt meghagyom neki.

Azt is kevesen tudják rólad, hogy nagy biciklista vagy.
Olyannyira, hogy te vagy az első, aki rákérdezett. Szeretek sportolni, de mivel Kos vagyok, mint mindent, a mozgást is tiszta erőből csinálom. Ha elkezdek futni, rögtön tíz kilométerrel kezdem, persze másnap nem tudok felülni az ágyban, olyan izomlázam lesz. Nem ismerem a fokozatokat. A bringázást úgy kezdtem el, hogy már nem volt elég a futás. A lényeg, hogy aki ismer, az tudja, hogy a természetesség híve vagyok, nem szeretem a plasztikai műtéteket sem. Szóval én most biciklivel járok edzeni a Margitszigetre. És kicsit leeresztem a kerekét is, hogy nehezebb legyen tekerni. (Nevet.)

Tisztában vagyok vele, hogy egyáltalán nem vagy hajlandó beszélni a magánéletedről. Azt mégis elárulhatnád, hogy mire számíthatunk nálad az elkövetkezendő néhány évben.
Nagy tervező lélek vagyok. Kiskorom óta tudom, hogy 28-30 éves korom között szeretném megszülni az első gyerekemet. Sokkal jobban alakul az életem, amióta nem tárom a nyilvánosság elé, mi történik benne. Ez két emberre tartozik. Biztosan nem fognak az első ultrahangos fotóim valamelyik újságban díszelegni, és az esküvőmön sem lesz ott fotósok hada. Minden kapcsolatot megmérgez a nyilvánosság.

Ez adott esetben a karrieredbe is kerülhet.
Van az a pont, amikor már nem érdeked, hogy feláldozd a magánéletedet a sikerért. Inkább legyek boldog, mint híres. Szerintem ez a korral jár. A kilincsfrufruból is kinőttem valahogy. (Nevet.)

Hogy lehet normális életet élni, ha dugdosod a szerelmedet?
Ha elmegyek a párommal valahová, akkor természetesen nem fogom eltakarni a szemét, hogy ne ismerjék fel. Csak nem hirdetem, ki ő. Médiarendezvényekre viszont soha nem vittem magammal, mert akkor joggal mondják a fotósok és az újságírók, hogy miért lengetem, mint a véres kardot, ha nem beszélek róla.

Végül is miből ered ez a görcsös magánéletféltés?
Pont egy ilyen esetből tanultam. Amikor az ember tapasztalatlan és szerelmes, nem tudja, hogy működik ez a dolog. A nagy szerelem hevében minden fórumon elmondtuk Beszeda Gáborral, hogy együtt vagyunk. Egyáltalán nem volt intő jel, hogy nem jó irányba haladunk. Azt találtuk ki, hogy egy nap alatt mindenkinek elmondjuk, hogy együtt vagyunk, és utána majd békén hagynak. Persze egyáltalán nem így lett, a magánéletünk szinte teljesen megszűnt létezni. Olyannyira, hogy még a szakításunkat is élő adásban közölte. Én pedig egy újságírótól tudtam meg az „örömhírt”, aki felhívott, és megkérdezte, hogy érzem magam most, hogy vége lett. Sajnos azóta sem tudtuk ezt megbeszélni, de nem is bánom, mert ebből az esetből tanultam a legtöbbet. Azóta boldog a magánéletem.