Gálvölgyi János soha nem beszélt imádott unokája, Simon állapotáról. A Kossuth-díjas művész csendesen aggódott, magában szenvedett. Tegnap közölte a jó hírt a gyermek édesanyja: a kisfiú megkapta az apukája veséjét, és végre jól van. Erről a Transzplantációs Alapítvány Trappancs című lapjának beszélt, amelyben Simon történetét négyéves korától napjainkig követhetjük.
„A körzeti gyerekorvos és a gégész arra jutott, hogy ki kellene venni a manduláját. Addig nem is készített senki rendes vérképet – mesélte a lapnak Gálvölgyi Eszter. – No de amit akkor láttunk, az egészen hajmeresztő volt. Szinte semmilyen értéke nem volt a normálon belül. Ennek ellenére még mindig nem kezdték el kivizsgálni, csak két héttel elhalasztották a műtétet. Ekkor a párom egyik barátjának tanácsára elmentünk egy természetgyógyászhoz. Szerencsére a doktornő eredetileg nefrológus volt. Meglátta Simont, a leleteit, és azt mondta, hogy azonnal vigyük kórházba. Így is tettünk. A diagnózis nefrózisszindróma volt (a vese érrendszerének megbetegedése – a szerk.). Három hétig azt sem értettük, mi történik velünk. Az egyetlen kicsi fiunk infúzión lógott, és mi nemigen értettük, hogy mi a baja. Aztán az elmúlt hat évben belejöttünk. Megszoktuk a kórházat, a vérvételeket, az injekciókat és az állandó rettegést a leletektől.”
Az édesanya szavaiból kiderül, hogy a gondos orvosi kezelések ellenére is egyre romlott a fiuk vesefunkciója, ezért egy idő után elkerülhetetlenné vált a vesetranszplantáció.
„Balázs, a férjem rengeteg vizsgálaton esett át, amíg kiderült, hogy megfelelő donor lenne Simonnak. Soha, egyetlen percig nem volt kérdéses, hogy ha valamelyikünk alkalmas, Simonnak adjuk az egyik vesénket. Hála a tudománynak, így az édesapja is életet adhatott a fiának.”
