Claudia huszonkét éves volt, amikor beleszeret egy nős férfibe. A férfi rajongásig szerette a Vígszínház ifjú színésznőjét, egy levélben például ezerszer írta le neki, hogy szereti. Claudia pedig életében először megnyílt egy férfinak. „Ő volt hosszú idő után az első, akinek nem féltem bevallani, hogy szeretem. S ő volt az első, akinek kételkedés nélkül elhittem, hogy szeret.” Claudia boldogsága azonban kegyetlenül ért véget. Elveszítette babáját. „Engem akkor nagyon megvert az Isten. Meghalt a babám, és ez fizikailag, lelkileg nagyon megviselt. Ha egy nővel ilyesmi történik, úgy érzi, hogy egy senki, talán nem is nő.”
A szerelemnek szakítás lett a vége, a férfi végül nem a szeretőt, hanem a feleségét választotta. Claudia pedig még évekkel később is így emlékezett vissza a történetre: „Majdnem belehaltam…”
Claudia most ismét egy nős férfi mellett találta meg a boldogságot. Vagy inkább a megnyugvást, ahogy ő fogalmazott: „ő meghallgatott, beszéltetett engem”. És tudat alatt talán benne volt a régi „sérelem”, egy régi tüske, amikor teljes énjét odaadta egy szerelemért, de végül elhagyták, nem őt választották!
Most ez a sérelem, ez a kegyetlen fájdalom nem ismétlődött meg, hiszen Péter őt választotta. Ez a férfi, ez a támasz, ez a társ nem cselekedett másképp, mint amit mondott. Betartotta ígéretét, és Claudia a szerelmi vallomás után nem maradt egyedül az otthonában, nem hagyták újra magára.