Nem szeret, nem tanul, nem szorong
A pszichopata nem egy őrjöngő őrült, nem képzeli magát Napóleonnak, nem beszélget a kanalakkal a fiókban. Neki a gátlásai hiányoznak – úgy képzeljük el, mint egy számítógépet, amely folyamatosan számol, és semmiféle érzelmi viszonya nincs az eredményhez. A céljai elérése érdekében bármit megtesz, semmit nem bán meg és semmitől nem riad vissza. Nem szeret, nem kötődik senkihez, nem szorong, és nem tanul a tapasztalataiból. Saját szempontjából nézve egy szuperhatékony organizmus, a társadalom számára viszont egy igazi vesztes játszma, mivel mindig többet vesz ki, mint amennyit betett a közösbe.
A televíziós sorozatok és valóságshow-k előszeretettel használnak ilyen figurákat. A mindenkit többé-kevésbé megkötöző (szebben: a helyes úton tartó) gátlások nélkül hihetetlenül „egzotikus” és nagyszámú érdekérvényesítési út nyílik meg az ember előtt. Ezt pedig szórakoztató nézni. Mondom: nézni. Közelről megélni borzalmas.
Ha gyilkosokat öl a gyilkos, az nem számít?
Dexter például egy kiválóan összerakott figura. A strandképesre kigyúrt, mindig tökéletesen barna, sportosan elegáns stílusban öltözködő sorozatgyilkos rögtön a mai kor pszichopatákkal kapcsolatos legnagyobb defektjére is rávilágít: a hatékonyságkultusz a pszichopatát emeli piedesztálra. Ő az, akinek sikerült az élet, aki legyőzte a versenytársakat, nincsenek saját értékével, identitásával kapcsolatos félelmei. Igen, a sorozatban Dexter bejár egy látszólagos fejlődési utat, tesz fel magának is hülye kérdéseket – de hitelesen önzetlen, valóban és mélyen bizonytalan eddig még sosem volt. A felületes szemlélő azt hiszi, hogy időről időre azért produkál pozitív és őszinte érzelmeket, de ez javarészt csak illúzió. Ilyenkor elhunyt apja kódexét követi – és ez a kódex nem a világ jobbítása, hanem Dexter túlélése, álcája érdekében született. Nem azért öl csak gyilkosokat, mert ezt diktálja a lelkiismerete, hanem mert tudja, egy feldarabolt és eltüntetett bűnözőről könnyebben elhiszik, hogy megszökött vagy a rivális gengszterek ölték meg. Dextert azért rajongják, mert egy hatékony gép, divatos győztese a világnak. Igen, a férfiak jelentékeny része szívesen lenne Dexter.
Trendi maszk a VV-ben
Dexterből indulva lehet a többi, példaként sorakozó pszichopaták másik fontos jellemvonását is bemutatni, ez pedig a magabiztos, fix nyugalom. Az RTL Klub valóságshow-jában VV Attila kapta a pszichopata vagy szociopata szerepét (fontos leszögezni, hogy itt a karakterről beszélek, ugyanolyan szerepről, mint a sorozatok esetében – fogalmam sincs, hogy a VV Attilát alakító fiatalember egyébként milyen). A mindig változatlan tónusban, „síkban” beszélő figura állandóan meglepi, meghökkenti a nézőt, mivel a dialógusok során érzelmileg nem vonódik be a konfliktusba; minden mondata olyan, mintha akkor kapcsolódott volna be a beszélgetésbe. Ez pedig nagyon szórakoztató, és néha még azt az érzetet is kelti egyesekben, hogy valami mély bölcsesség hangzott el.
Sármos, de érzelemmentes
Mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy a tévés szociopaták csak halk, monoton fickók lehetnek, hadd hozzak egy elsőre talán meglepő példát: Patrick Jane, a Mentalista című sorozat főszereplője szintén egy ilyen karakter. Igen, úgy is, hogy közben humoros, évődő, játékos arcot is látunk tőle – de az őszinte pillanatai sosem ezek, és ha „helyzet van”, akkor úgy foszlik le róla a mosoly, mint hagymáról a száraz héj. Egy pszichopata, ha akar, tud megnyerő lenni! A halifaxi Dalhousie Egyetem tudósai három év szabaduló elítéltjeit, az 1995–1997 között a börtönt elhagyó férfiak sokaságát vizsgálták meg (310 főt), és meglepő eredményre jutottak.
A pszichopata személyiségvonásokat mutatók közül két és félszer többen szabadultak jó magaviselet miatt a kiszabott büntetés vége előtt, mint a „normális” bűnözők. Ugyanaz a mozgatórugó teszi lehetővé, hogy gondolkodás nélkül lelőjön valakit, vagy épp segítőkész és bűbájos arcot mutasson: az önzés. Patrick Jane célja annyi, hogy megtalálja és megölje a családja gyilkosát, ez a legfontosabb motivációs önérdek. Erre pedig a legjobb módszer az, ha a nyomozást végzők közvetlen közelében, azok munkatársaként dolgozik. Ha innen nézzük, már egyáltalán nem olyan tiszta és szép a Lisbonhoz fűződő viszonya, vagy a Van Pelt – Rigsby páros pátyolgatása. Érdeke ugyanis, hogy kedvelt és nélkülözhetetlen legyen, de ezt is mindig patikamérlegen számolja ki. Bárkit bármikor kellemetlen helyzetbe hoz, veszélybe kever, ha az érdeke azt kívánja. Sőt néha még „gyakorlásképp” játszik is velük, edzésben tartja a manipulációs potenciálját. És láttunk őszinte megbánást az arcán, amikor kiderült, hogy nem a fő ellenfélt, Red Johnt ölte meg az előző évad záróepizódjában, hanem valaki mást, aki ugyan szintén rossz ember volt, de nem egy sorozatgyilkos? Nem, ez ugyanis egy pszichopatának csupán járulékos veszteség, szükségszerű, hogy ahol fát vág, ott hullik a forgács.
Hódítanak, de csak a filmvásznon
A „forgácshullás” (sőt a hullahullás, írhatnám, hogy az X-Faktor mentori értékelésébe való, borzalmas szóviccel rontsam el a végén a dolgot) Clay Morrow körül a legnagyobb. Őt talán kevesebben ismeritek: az egyik legsikeresebb amerikai sorozat, a Sons of Anarchy főalakja. Az RTL Klub már három éve ül a megvásárolt sorozaton, legutóbb májusban ígérték, hogy mindjárt leadják. De most bízzunk benne, hogy az RTL2 csatornát tömik ki vele (már a borzalmasan magyarított cím is megvan: Kemény zsaruk, ezzel rímeltetve az ugyanettől a gárdától jött, magyarul Kemény zsaruk címmel futott szériára). A lényeg azonban a figura, a történt középpontjában álló „szentháromság” (mostoha) apafigurája. Clay egy fegyvernepper motoros banda feje, és kiválóan szemléleti a pszichopatákkal kapcsolatos társadalmi reménytelenséget. Soha, egyetlen történetszál sem végződik úgy, hogy az esetleg időközben megcsillant, pozitív emberi értékeiről ne derülne ki végül, hogy valójában hideg számítás diktálta a jó cselekedetnek tűnő tetteket. Bárkit gondolkodás nélkül megöl vagy megölet, bárkit elárul és bárkivel szövetkezik. És mégis milliók rajongják, ugyanis Clay maga a végfázisú alfahím, a csúcsragadozó. Gátlástalansága miatt mindig győz, a végén mindig ő az, aki előveszi a legendás szivarját (a Clayt alakító Ron Perlman ezt még a Hellyboy-filmekből hozta), és elégedett vigyorral leül a halott ellenfél (vagy korábbi barát) hullája és/vagy a zsákmány mellé, karikákat fújni. Stabil, mint a focikapu, minden lepattan róla.
A pszichopata pedig egész életében pszichopata marad, ez a betegség nem gyógyítható. Pont azért nem, mert az egész arról szól: a pszichopata önnön állapotát egyáltalán nem tartja problémának, nem is zavarja, hogy milyen módon érvényesül. Ennek egyetlen pozitív következménye van: még jó sok izgalmas karaktert láthatunk erre a fonalra fűzve a tévében. Csak ez életben ússzuk meg őket.