Frei Tamás: “Ha unatkozni kezdek, új szakmába fogok, vagy elköltözöm”

Sándor András, a Mélyinterjúk kötetek szerzője | 2013. Október 02.
"A káosz éve" az egyik alcíme Frei Tamás új regényének, a szerző privát élete azonban korántsem zűrzavaros. Amihez fog, általában arannyá válik, akár televíziós műsort indít, akár kávéházláncot nyit, akár könyvet ír. Immáron trilógiává vált regénysorozatának első két kötete több mint 250 ezer példányban kelt el.
Frei Tamás: „Ha unatkozni kezdek, új szakmába fogok, vagy elköltözöm

– Lehetőségem adódott egy héttel a megjelenés előtt elolvasni az új regényedet, a „2015″-öt, egy kifejezetten erre az alkalomra kiadott, speciális sajtópéldányban.

– Amerikai megoldás. Láttam, hogy így csinálják, és ez szerintem jó. Te beleteszed az energiát, elolvasod, rászánod az időt, és úgy beszélgetünk, hogy már tudod, miről szól a regény.

– Elolvastam, de nem lett tőle jókedvem.
– Jesszusom…

– Ebben a történetben annyi szörnyűség van, hogy nem szívesen élnék 2015-ben Magyarországon. Még akkor sem, ha mindannak, amit leírtál, csak a fele következne be.
– Én sem… (nevet) De ez fikció. Akik most olvassák a te interjúdat, nem fogják érteni, hogy mire gondolsz. A káosz éve arról szól, hogy a választások után Budapest utcáin, majd a vidéki városokban is zűrzavar támad. Sok ilyet látunk a világban.

– És a Parlament előtt emberek gyújtják majd fel magukat…
– Bulgáriában nemrégiben hatan gyújtották fel magukat. Csak gondoljuk, hogy az nem Magyarország, és itt nem lehet ilyen. Pedig Bulgáriában a politikai feszültség kisebb volt, mint amit mi manapság érzünk Budapesten. Mi történt most Isztambulban? Mi történt Kairóban, vagy Rióban? Tény, hogy Magyarországon régóta béke és nyugalom van, de az említett országokban is béke volt és nyugalom, és ezért az emberek sosem hiszik el, hogy egyszer csak pattan valami… Itt elég sokszor kiviszik az embereket az utcára, ilyen-olyan indokkal. Nekem az a benyomásom, hogy ez veszélyes játék a tűzzel. A fiktív regény, amit a kezedben tartasz, arról szól, hogy mi van, mi lenne, ha egyszer meggyulladna a gyufa. Akkor a dominó hogy menne tovább? Merre dőlne? Szellemileg ez nagyon érdekes, hogy dől, vagy nem dől, és ha dől, akkor meddig, és kik dőlnek vele.
De azért szögezzük le újra, hogy a könyvben szereplő történet és emberek mind-mind a képzelet szüleményei.

Rendeld meg Frei Tamás új könyvét online!

– Annyira fiktívek, hogy az előző köteted, a Bankár esetében három valódi bankár is azt gondolta, valójában ő a főszereplő…
– Erre most mit mondjak?

– Kíváncsi leszek, most mennyien fognak megsértődni.
– Remélem, kevesebben, mint múltkor. Remélem, hogy most már szokják ezt a műfajt.

– A fiktív miniszterelnökről például azt írod, már a felesége sem olyan, mint régen, ő is tónust vált, ha a férjével beszél, az évek során őt is elvesztette.
– Ez a vezető magányossága. Nem egyedi jelenség. Ezek a figurák gyakorta keverednek ilyenbe.

– Egy olyan ember, aki olyan hőfokon él, mint te, nem magányos?
– A magány nem jó szó, de bizonyos értelemben véve mindenki egyedül van. A tévézésben, a kávéházi életben, a regényírásban is azt éreztem, hogy tudatosan kell optimista, lendületes mikrokörnyezetet teremtenem magam köré. Azt a nagyon szűk kört, azt az 5-6 embert, akivel napi szinten találkozom, roppant tudatosan választom ki. Manapság, főleg Magyarországon, kevesen vagyunk, akik pozitívak, és nem adják fel. Megőrülök, amikor a problémákat kell hallgatnom, sosem a megoldást.

Elvittem nemrég a kisfiamat Zimbabwéba.

– Miért pont oda?

– Van egy régi tévéműsorötletem, ami Magyarországon „A sztárok a fejükre estek” címmel valósult meg, és amit természetesen mindenki szétfúrt. Nemzetközi formátumnak szerettem volna hollandokkal megcsinálni. És aztán meg is csináltam. Most éppen a Sony International – ami fele részben velem a jogdíjtulajdonos – adta el ismét egy tévécsatornának, és Botswanában forgattak. Ilyenkor én vagyok a konzultáns. Elmentem, de mivel Balázs fiam már 15 éves, úgy gondoltam, most van az a pillanat, hogy elvigyem magammal. Egyrészt ne csak Amerikát, Nizzát, Bécset lássa, hanem a perspektíváját is az életnek. Pont azért, hogy megérezze, vajon a nulla és a százas pont között hol vagyunk mi, magyarok. Hol van Magyarország helye?

„VÉDEM MAGAM AZ ORSZÁG ENERGIAVÁMPÍRSÁGÁVAL SZEMBEN, MERT ABBA BELE LEHET ROPPANNI”

Átmentünk Zimbabwéba, ahol ugyan nem forog a műsor, de a közelben van. Gondoltam, 15 évesen itt az idő, hogy a fiam lássa a másik oldalt is. Hihetetlen szegénység és nyomor van abban a diktatúrában. Balázs sokáig szóhoz sem jutott. Szerintem még mindig kattog az agya, pedig három hete jöttünk haza. Nekem is kattogott, amikor ilyen helyeken jártam a világban.

Persze, ilyen értelemben nekem nem nehéz pozitívnak lenni, mert annyi mindent láttam, amihez viszonyítani tudom a helyzetünket. De mégis zavar, ha szívják az energiámat azok, akikkel körül vagyunk véve.

Magyarországon az egyéb élettereimhez képest – Nizzában és Miamiban is élek – azt érzékelem, hogy itt rettenetesen sok energiavámpír van, és ezek ellen védem magam a mikrokörnyezetemben. Az irodámban, a kávéházi életemben és a regényírói világomban is, a kiadóban. Levédem magam az ország negativizmusával szemben, mert abba bele lehet roppanni. Elszívná minden erőmet.

– Mióta élsz ennyire tudatosan?
– Erre úgy ráébredsz… Sokat jársz Libériában… (nevet) És amikor onnan visszatérsz, rájössz, hogy az nem probléma, ha a szemeteskocsi nyolc óra helyett csak kilencre ért a ház elé.
Idehaza sajnos kevesebben értik a gondolkodásomat, mint Nizzában. Másutt szélesebb a perspektíva. Ez furcsa élmény nekem, hogyan is lett ez az ország 20 év alatt provinciálisabb, mint volt. Mert az lett. Kevesebbet ért ma Magyarország a világból, mint 20 évvel ezelőtt, amikor kijött a vasfüggöny mögül. Ez nagyon furcsa ellentmondás.

Frei Tamás a Kínai nagykövettel Libériában – Monroviában

– A regényeidet értik egyáltalán az emberek?
– Nagyon remélem. A 250 ezres eladott példányszám azt jelenti, hogy értik, és nem csak divatból veszik.

– Ettől függetlenül a regényeid nem feltétlenül tömegtermékek.
– Persze, hogy nem. Egy regény teljesen más, mint hárommillió embernek műsort készíteni. Ott más síkon kellett beszélni, hogy élvezzék az emberek.

– Téged mitől szabadít meg az írás?
– A feszültségektől. Azoktól, amiket magam rakok bele az életembe, vagy amit rám raknak. Én, ha értem a dolgokat, valahogy kevésbé vagyok feszült. Ha átlátom a rendszert, az embereket, ha megértem, ki mit miért csinál, vagy mi miért történik, attól én nyugodtabb vagyok. A háborút is jobban viselem magam körül, ha értem, hogy miért van.

Tamás Miamiban

– Kinek akarsz bizonyítani az írással?
– Senkinek. És ezt nagyon őszintén mondom. A Dossziét 13 évig csináltam. Öt-hat évig szinte gyomorremegésem volt minden nézettségi index kijövetele előtt. Mert akármit mondunk, a kereskedelmi televíziózás a nézettségi indexről szól. A hetedik év után, amikor az index jó számokat mutat, az ember kezd megnyugodni, hogy ezt tudja. És akkor már nem pánikol egy félrecsúszott műsor után.
A regényírásnál is izgultam, hogy mennyien olvassák majd.

„LELKILEG VAGYOK MÁR ANNYIRA ERŐS, HOGY SEMMI NEM RENGETHETI MEG AZ ÖNBIZALMAMAT, HISZEN KÉT ÉVTIZED ÉPÍTETTE FEL”

Most van egy pillanat, a három különböző dologban való sikeresség – tévé, kávézó, regényírás – , hogy most már tényleg nem kell magamnak bizonyítani, mert elhiszem, hogy a szorgalmas, felkészült és tanult alapok, az a megközelítés, ahogy hozzáállok a dolgokhoz, ez előbb-utóbb kiverekszi magának a sikert. Nincs már gyomoridegem.
Nem mondom, hogy nem érdekel, mennyien fogják elolvasni, de nem fogja elvenni a kedvemet, ha ezt kevesebben olvassák, nem fogja megváltoztatni az életről alkotott általános hitemet, hogy a munka, a szorgalom, a felkészültség visz előre. Még akkor is, ha másfél évet bele kell egy ilyen regénybe pakolni.
Néha becsúszott rossz nézettség. Néha biztosan becsúszik egy-két kávézó, amiben nem lesz annyi vendég. Néha majd becsúszik egy könyv, amit nem olvasnak annyian. De nem fogja megrengetni az önbizalmamat, mert azt húsz év építette fel. Már kezdek kellemes állapotban lenni.

– A magánéletben is?
– Ott sincsenek gyomorremegéseim. (nevet) Már régóta. Boldog embernek érzem magam. Azért is, mert Zimbabwét is látom. Én 85 százalékon már nagyon happy vagyok. És nem gondolom, hogy ha nincs meg a 100, akkor depressziósnak kellene lennem.

– Soha nem voltál depresszió közeli állapotban?
– Nem, mert nem vagyok az a típus. Én pozitív figura vagyok. Nagyon élvezem az életet. Annyi izgalom és érdekesség van a világban!

– Az életed hány százaléka zajlik most Magyarországon?
– Három-négy hónapot vagyok Amerikában, négy-öt hónapot az olasz-francia világban Nizza környékén, és ami marad, körülbelül három hónapot vagyok Magyarországon. De ez nem három nagy blokk, hanem keverve van. Amerikából maximum egyszer jövök haza, mert messze van ahhoz, hogy az ember onnan hazaugráljon. De a tavasztól őszig tartó időszak, április és november között itt zajlik Európában, ingázva ide-oda.

– A gyerekekkel mikor találkozol?
– Ők Magyarországon élnek, de Zsófi lányom most például Dániában jár középiskolába, vele végképp bonyolult találkozni. Télen 3-4 hónapot Amerikában leszek, és próbáljuk úgy intézni, hogy Balázs másfél hónapot kint legyen velem.

Sátorverés a Szaharában

– A Facebook oldaladat te töltöd meg tartalommal?
– Igen. Az is kicsit olyan, az ottani „lájkok”, mint régebben a nézettségi index. 87 ezernél tartok. Néha írok egy bejegyzést, és látom, hogy a megosztásokkal együtt 350 ezren látták. Nincs ilyen példányszámú napilap ebben az országban, talán csak egy! És akkor hirtelen felfogod, hogy ez némi felelősséggel is jár, nem lehet csak úgy odakenni valamit 350 ezer embernek, ennek súlya van.
Én a Facebook bejegyzésemmel úgy foglalkozom, mintha cikket írnék, hogy ne legyen benne hiba, amire egyébként azonnal ugranak. Tulajdonképpen rám pakolt az élet újabb félórás elfoglaltságot, mert ez a „gyerek” kitalálta a Facebookot.

Nézd meg, az élet nem egyszerűsödik, hanem egyre bonyolultabb, most már válltáskával járok. Benne van a mobiltelefonom, a kis mini iPadem, és a Kindle-m, hogy a reggeli újságból még napközben befejezzem a cikket, mert én így olvasom végig az újságokat. Nem egyszerűsödik az élet…

– Amikor annak idején felálltál a Híradóból, ilyen életet képzeltél magadnak?
– Nem feltétlenül.

– Manapság nagy divat – főleg spirituális szemináriumokon, illetve életvezetési könyvekben – célokat leíratni.
– Én úgy éltem, hogy nem tűztem ki célokat. Az élet számomra csak egy utazás. Az utazást kell élvezni, miközben megyünk valahová. Nem azzal foglalkozni, hová fogunk érkezni. Mert úgysem oda, ahová tervezzük. Az életemet az vezérli, hogy érdekes legyen és izgalmas. Ennyi. És ha kezdek unatkozni, akkor új szakmába kezdek, váltok, átköltözöm másik városba. Maga az utazás legyen izgalmas, ez a lényeg.

Exit mobile version