Alice Munro: egy Nobel-díjas álháziasszony

Tragédiák vezették az íráshoz

„A XIX. században nőttem fel. Az élet, amit éltünk, az értékek, mind 19. századiak voltak, és sokáig nem változtak. Volt egyfajta stabilitás, és valami, amit egy író könnyen megfoghatott” – emlékszik vissza az 1931-ben, a kanadai Winghamben született Alice Munro, akinek az idei irodalmi Nobel-díjat odaítélték.

A winghami protestáns skótok és angolok hite engedelmességbe és kemény munkába, „szörnyű konzervativizmusba” torkollott. Alice ír származású édesanyja amúgy sem illett ide, de ennél sokkal súlyosabbra fordult a helyzet, amikor kiütköztek rajta a Parkinson-kór jelei. Alice először az olvasásba és – valamivel később, 12 éves korától – az írásba menekült. „A könyv fontosabb volt, mint az élet – vallotta utóbb. – Varázslat volt, és része akartam lenni a varázslatnak.”

Gyerekkorában sokat vitatkozott az anyjával. Nem tudott megfelelni az elvárásoknak, az asszony betegségével pedig még súlyosabbá vált a helyzet. „Egy beteg emberrel vitatkozni, aki érzelmileg az összes kártyát a kezében tartja?” – jellemezte később a számára tarthatatlan helyzetet Munro. A probléma gyökere az volt, hogy bár a család szegény volt, az anya egy úri hölgy prűd és előkelő viselkedését várta el gyermekétől.

A kis Alice dacolt, harcolt az anyjával. Egyetemista korában sem tért haza őt ápolni. Érettebb fejjel viszont már bűntudat gyötörte. Az írónő 1959-ben megjelent, The Peace of Utrecht (Az utrechti béke) című novellája elsősorban erről szól. Alice sosem tudta feldolgozni, hogy egyetemi évei alatt, majd újdonsült férjével összeköltözve magára hagyta anyját: „Az ő élete nagyon szomorú volt. Ha más lettem volna, egy kicsit könnyebb lett volna neki. Úgy gondolom, ezt mindig tudatosítanom kell magamban. Ha másféle nő lettem volna, több közvetlen melegséggel a belső tűz helyett, nagyobb hasznára lehettem volna – nem fizikai értelemben, hanem a mindennapi kommunikációban, ahelyett, hogy egyedül hagyom őt.”

Nemcsak az anyjától menekült

Alice nemcsak anyja és a winghami szegénység elől menekült a Nyugat-Ontariói Egyetemre, a kanadai Londonba 1949-ben. Csak apja halála után jelent meg az az elbeszélése, amely a családon belüli erőszakról szól, arról, hogy egy apa hogyan veri a lányát. Az önéletrajzi vonások itt is megkerülhetetlenek a hozzáértők szerint.

Apja a gazdasági világválságban tönkrement, a család gondjai ez után csak szaporodtak. Alice szülőhelye, többnyire álnéven, de sokszor feltűnik műveiben. Ám Wingham nem értékelte az írásait. Talán azért nem, mert azok túlzottan hű képet festenek a valóságról. Nem a város előkelő részén laktak, hanem egy „gettószerű helyen”, munkanélküliek, prostituáltak között, a nagy válság után. Se falu, se város határán nőtt fel Alice – egy tanyán. A helyiek be akarták később tiltani írásait, és még halálos fenyegetést is kapott. A felháborodott olvasói leveleket pedig nem is érdemes sorolni.

Az első házasság

Winghamből a kanadai Londonba került, amikor 18 éves volt. Pincérnőként dolgozott egy egyetemi menzán. Így emlékezett azokra az időkre. „Kocsit tologattam, leszedtem a piszkos edényt, aztán az üres asztalokat tisztára töröltem. Meg kikésztettem a pultra az ételt, hogy el lehessen venni. Azt mondták, ez a munka nem túl jó ötlet, mert egyetlen fiú sem fog elhívni, ha látják, hogy ilyesmit csinálok.” Dolgozott aztán dohányföldön, meg könyvtárban is – de így sem volt elég pénze, hogy folytassa az egyetemet.

Alice 1951-ben házasságot kötött James (Jim) Munróval. Tulajdonképpen válaszút elé érkezett: hiába dolgozott, nem volt pénze, tehát vagy férjhez megy egy gazdag diáktársához, vagy hazamegy az anyját ápolni. Ő pedig a házasság mellett döntött. Férjével Vancouverbe költöztek. Jim egy kiskereskedelmi cég menedzsere volt, Alice pedig a „felszínen”, ahogy mondja, „jó háziasszony” lett – a felszínen. A tragédia azonban ekkor sem kerülte el: második lánya, Catherine mindössze 15 órát élt, vese nélkül született. Három gyermeket nevelt fel: Sheilát, aki majd „keserédes” könyvet ír családjáról, illetve a Catherine után született Jennyt és Andreát. Alice szerint Sheilával nem sikerült a legtökéletesebb kapcsolatot kialakítania, a legjobb szándékai ellenére sem. Második gyermeke felé viszont „érzelmileg sokkal nyitottabb” volt anyaként – nyilatkozta a 2000-es években a New York Timesnak.

„Levette rólam a nyomást”

Történeteiből sejteni lehet, hogy már a házasság elején jöttek a gondok. A kicsit sznob Jim előkelőbb családból származott. Inkább jobbra húzott politikailag, míg felesége balra. Ám Jim feltétel nélkül szerette, és megadta azt az érzelmi és anyagi támogatást, szeretetet, amire Alice-nek szüksége volt. Az írónő egyszerűen és direkten fogalmaz erről is, ahogyan novelláiban sem kertel: „levette rólam a nyomást, mert nem kellett pénzt keresnem”.

Alice mindent elolvashatott, amit akart. Kortárs irodalmat, felfedezte a legmodernebb írókat. „A hang közvetlenségét amerikai íróktól tanultam” – vallotta később. Ám az önvád és a kitörés vágya keveredett benne: úgy gondolta, hogy nem foglalkozik eleget családjával, miközben Vancouver elővárosában távol érezte magát az irodalmi élettől is.

Victoria és a könyvesbolt

Jim 1963-ban otthagyta a munkáját, és egy kisebb városba, Victoriába költöztek, ahol egy könyvesboltot nyitottak: Munro’s Books a neve az ületnek, amely most, Alice Nobel-díja után a vásárlók első számú célpontjává vált. Pedig már korábban is a kanadai irodalmi élet egyik nevezetességének számított, amely a nagy könyvesboltláncokkal szemben független vállalkozásként tudott fennmaradni.

Az irodalmi áttörést 1968-ban érte el Munro: ekkor jelent meg a „Dance of the Happy Shades” című kötete, amellyel megnyerte a Főkormányzói Díjat, Kanada legnagyobb irodalmi elismerését (azóta erre még kétszer került sor). A siker – és az ezzel járó még nagyobb anyagi függetlenség – Alice-t kiszabadította az első házasság nyomasztó kompromisszumai alól. A hetvenes években elhidegült Jimtől, és hamarosan (újra) megismerkedett egy régi egyetemi társával, Gerald (Gerry) Fremlinnel, egy földrajztudóssal.

A második házasság

Einstein családi titkai és a meggyötört feleség

A legenda szerint „három Martini után” eldőlt, hogy együtt maradnak. 1976-ban Alice elvált Jimtől, és összeházasodott Gerryvel. Az írónő egy későbbi interjúban azt mondta, már 18 évesen „beleesett” Fremlinbe, aki háborús veteránként tanult az egyetemen. Második házasságkötése után egy évvel visszaköltöztek Ontarióba: Gerry anyja ugyanis megbetegedett, és ápolni kellett: ezúttal Alice már nem menekült el, visszatért szülővárosa, Wingham közelébe új férjével.

Claire Tomalin irodalomtörténész, a Royal Society of Literature és a nemzetközi PEN Klub brit szekciójának egyik vezetője szerint, Alice Munro „visszafogott, megfigyelő, aki a közvetlenséget és az egyenességet becsüli” – de persze ettől még tud örülni. Munro megkapta a legjobb könyvnek járó díjat az Egyesült Királyságban is, 1995-ben. Legnagyobb sikereit a The New Yorker magazinnal együttműködve aratta, ahol rendszeresen jelennek meg novellái.

Betegség

Alice Munro 2001-ben by-pass operáción esett át. Az utóbbi években a hírek szerint rákkal küzd. Többször is nyilatkozott erről: „Amikor harmincéves voltam, próbáltam valakiről írni, aki rákban haldoklott. Ám túlzottan lesújtott a tragédia. Az öregedés azonban hatott: ez egy egyszerű tapasztalat, arról, hogy hol állok az életben.”