– A Centrál Színházban futó Manna Produkció előadásában, a Francia rúdugrásban térsz vissza a színpadra. Bő egy éve, hogy nem játszol. Vágysz vissza?
– Inkább azt mondanám, szükségem van arra, hogy egy kicsit magamra figyeljek, nekem az lesz a pihenés, ha kicsit újra színésznő lehetek. (Nevet.) De egyelőre kicsit aggódom, hogy miként viselem majd a Hannától külön töltött időt. Eddig csak napközben mentem el szinkronizálni egy-egy órára és egyszer este felolvasni másfél órára. Miközben munka közben tudtam koncentrálni a feladatra és nem gondoltam a gyerekemre, előtte aggódva próbáltam kontrollálni, hogy mit hogyan csináljanak a babával. De ez tudom, hogy felesleges, mert abszolút megbízhatok Péterben és az édesanyámban, akik remekül elboldogulnak Hannával a távollétemben is.
– A Francia rúdugrásban egy olyan fiatal nőt alakítsz, akinek nem lehet gyermeke.
– Igen, már csak ezért is igen érdekes kihívás lesz kisbabás édesanyaként ez a szerep. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy az anyaságom mi mindent tesz majd hozzá mindahhoz, amit a színpadon nyújtani tudok. Kétségkívül egy új, kihívásokkal teli élet kezdődött!
– Férjeddel, Gusztos Péterrel 2010-ben házasodtatok össze, azonban Hanna baba csak három évvel később érkezett meg az életetekbe…
– Kapcsolatunk elejétől világos volt, hogy szeretnénk közös gyereket. Házasságunk harmadik évében érkezett el az az idő, amikor minden feltétel adott volt ehhez. Nagyon boldog vagyok, hogy pont Hanna érkezett hozzánk, és nem akarok elfogultnak tűnni, de akkor is nekünk van a leggyönyörűbb kisbabánk a világon! (Nevet.)
– Á, kicsit sem tűnsz annak. Beváltotta az anyaság a hozzá fűzött reményeidet?
– Sokkal csodálatosabb, mint azt valaha is gondoltam. Már maga a szülés is katartikus élmény volt, hogy életet adhattam, igen, azt hiszem, soha az életben nem voltam annyira büszke, mint akkor, amikor Hanna, Péter és én egy családdá váltunk. Fontos megjegyeznem, hogy abban, hogy ennyire csodálatos élmény volt nekünk maga a szülés, abban kardinális szerepe van dr. Pop Andreának és a szülésznőmnek, Anikónak. Olyan figyelemmel és szeretettel segítettek mindhármunknak, hogy az csoda. Az anyukám és Péter sokat segített a gyermekágy hetei alatt. Mivel nehezen regenerálódott a testem, nem tudtam tenni a dolgom, gyakorlatilag kiszolgáltak, amit kissé nehezen viseltem, mert elég tevékeny vagyok. Szerencsére mindez már csak a múlt, és babázás mellett visszatértem az aktív önmagamhoz, rengeteget csavargunk…
– Mégis hová?
– Sétálunk a kutyákkal, barátnőzünk, ügyeket intézünk, bevásárolunk. Hanna hozzászokott, hogy mindig nagy a nyüzsgés és jövés-menés körülötte, és szinte bárhová el tudunk vele menni. Nem tagadom, az elején tele voltam kétséggel, mert nem tudtam összeegyeztetni a jó tanácsokat, a szakirodalmat és a belső megérzéseimet azzal kapcsolatban, hogy hogyan is szeretném szoptatni, nevelni, hogy egyáltalán mi mentén is éljük le ezentúl az életünket. Egyszer csak elengedtem a korlátokat. Igény szerint szoptatom Hannát, ami nekünk nagyon bevált. Van, hogy csak azért kéredzkedik, mert szeretne közel lenni hozzám, és egyáltalán nem éhes. Nem bánom. Meggyőződésem, hogy az, hogy ő ennyire nyitott és flexibilis baba lett, aki lényegében 3 hónapos kora óta végigalussza az éjszakát, az attól van, mert rengeteget hordoztam itthon is, és attól, hogy születése óta igény szerint szopik.
– Ugye, azért a férjedet sem hanyagolod el?
– Nem, bár azért az tagadhatatlan, hogy bizony egy gyerek érkezése próbára teszi a házasságokat. Az első három hónapban én is kissé elhagytam magam és csak a babára figyeltem. Anyukám volt az, aki szinte könyörgött, hogy menjünk el Péterrel moziba. Ő maradt vele otthon, nagyon jót sétáltak a Margitszigeten, és akkor jöttem rá, hogy Hanna az égvilágon semmiben nem szenved hiányt, konkrétan észre sem veszi, ha néhány órát nem vagyok a közelben, mert nyitott, barátkozó baba, aki nagyon jól megvan a szeretteimmel is.
– A kismama-depresszió egészen elkerült?
– Szerencsére igen, bár azt nem tagadom, hogy eleinte volt egy nehezebb időszakom, amikor nagyon zavart, hogy már nem tudom olyan ütemben és úgy intézni a mindennapokat, ahogyan szoktam. Az, hogy a lakáshoz voltam kötve, hogy nem tudtam elmenni, megsétáltatni a kutyákat, hogy nem volt tipp-topp az otthonunk, kissé kizökkentett. Hanna érkezésével azt is el kellett fogadnom, hogy többé már semmi nem lesz ugyanaz. Hogy egyáltalán nem kell ragaszkodnunk a régi életünkhöz, hanem nyitottan, merészen bele kell vágnunk az újba.