Így indult egy nagy karrier
Michelangelo Bounarotti, az olasz reneszánsz egyik legnagyobb mesterének munkássága a képzőművészet minden ágára kiterjedt, annak ellenére, hogy saját magát elsősorban szobrásznak tartotta. A Medici-kertben “fedezték fel őt”, így beköltözhetett a Mediciek palotájába, ahol már fiatalon részt vett irodalmi és tudományos társaságok összejövetelein.
A Mediciek bukása után Firenze élére Soderini került, aki Michelangelónak azonnal munkát adott: egy rosszul megfaragott, tönkretett márványtömbből kellett gyönyörű szobrot faragnia. Így született meg 1501–1504 között a négyméteres Dávid-szobor, a reneszánsz művészet egyik legismertebb alkotása, amellyel a szobrász Itália legnagyobb mestereinek sorába emelkedett.
Zseni volt, akit a félelmei uraltak
Aki meg akarja érteni Michelangelo művészetét, annak meg kell értenie a lelkét. Nem könnyű feladat. A művészet ugyanis az emberi lélek kifejeződése, és Michelangelóra ez különösképpen igaz volt. Egész életén át elkísérték félelmei, bizalom- és önbizalomhiánya, kisebbségi érzései, kétségei. Jól látni ezt a művein, amelyek ugyan a reneszánsz szépségeszményt testesítik meg, mégis hiányzik belőlük valami. Az öröm, a boldogság. Hiszen ezek kimaradtak az ő saját életéből is. Hogyan is tudta volna így ábrázolni mindezt?
Leonardo da Vinci vagy Raffaello műveivel ellentétben nála inkább a magányos, a magába zárkózott, a minden sérelemtől félő, önmarcangoló személyiség jelentkezik, és az az állandó harc, amelyet önmagával és a világgal vívott. Keserűsége és félelmei minden egyes művében megjelennek. Alakjai általában tragikus hősök, akik hozzá hasonlóan úgy érzik, ki kell törniük a korlátaik közül, le kell győzniük a félelmeiket, mégsem képesek rá. Ő is inkább menekült egy életen át, pánikszerű üldözési mániával küszködve.
Csak a művészetben lelte örömét, hiszen számára ez az egyetlen módja létezett annak, hogy találkozzon valódi énjével. Talán éppen e miatt a momentum miatt tudott ilyen zseniális műveket ontani magából. Mivel a meg nem értettség miatt általában pesszimista, borús volt a kedve, kerülte a társaságot, senkit nem tűrt meg maga mellett huzamosabb ideig. Családját, testvéreit ugyan szerette, de egy idő után ők is idegesítették. Sokkal jobban szeretett egyedül lenni, és az élet értelméről elmélkedni. A létezés célját kereste, de soha nem találta meg.
Titkos vágyak, tragikus szerelmek
Michelangelo alapvető gyötrelmét az okozta, hogy homoszexualitását titkolnia kellett. Bár másságáról a közvetlen környezete ugyan tudott, ám testi vágyait igyekezett Platón tanításainak megfelelően szellemi síkra terelni. A plátói szerelem és a testi vágyak közötti küzdelmét fejezik ki a férfiakat ábrázoló szobrai, festményei és versei.
Szerelmei általában a neki modellt állók közül kerültek ki, akik között akadt több előkelő származású ifjú, de voltak férfi prostituáltak is. A mestert igencsak megviselték ezek a be nem teljesült szerelmek, mert sokszor előfordult, hogy érzelmileg és anyagilag is kihasználták őt.
1532-ben megismerkedett élete legnagyobb szerelmével, egy nála sokkal fiatalabb római nemessel, Tommaso de Cavalierivel, akihez több mint 300 szonettet és madrigált írt. Bár 41 év korkülönbség volt köztük, Cavalieri viszonozta az akkor már idős művész érzelmeit.
Kleopátra (1533–1534) és Ganymedész (1532)
Élete végére gyűlölte magát
Michelangelót egyik csapás érte a másik után a magánéletében, de legfőképpen az taglózta le, amikor meghalt legkedvesebb barátnője, Vittoria Colonna. A költőnő rajongott a művész alkotásaiért, a mester pedig érte, versekkel és levelekkel árasztotta el a hölgyet. Michelangelo haláláig hű maradt barátnője emlékéhez, sok esetben belőle merített ihletet.
A különös művész élete végére teljesen egyedül maradt. Rokonai és hű barátai is előbb haltak meg, mint ő. Hosszú, magányos öregséggel kellett szembenéznie, és ő a misztikus felfogásokba menekült. Mindez csak rontott az amúgy is labilis lelkiállapotán, és utolsó éveire még a saját művészetét is meggyűlölte. 1550 és 1555 között megfaragta saját síremlékét, de aztán dühében darabokra törte.
Az életét kockáztatta? – Michelangelo rejtett arca
Michelangelo egyesek szerint nemcsak másságát rejtegette, hanem valami egészen mást is. Antonio Forcellino restaurátor egy római templomban tisztította le Michelangelo Mózes-szobráról az évszázadok alatt rátelepedett szennyeződést, és ennek során egészen elképesztő felfedezést tett.
Szerinte a művészről alkotott hivatalos vélemény, amely szerint a pápaság és a katolikus egyház lelkes híve volt, csak mítosz, és valójában hitehagyott reformerekkel játszott össze titokban, hogy a reformáció tanaival lerombolják az egyházat. Ha ez valóban így történt, ezzel a tevékenységével Michelangelo nemcsak művészi pályáját, hanem életét is kockáztatta, hiszen ha mindez kiderült volna róla, eretnekség vádjával akár ki is végezhették volna.