Szeleczky Manó és Négyessy Amália lányaként 1915. április 20-án született Budapesten. Olga volt az eredeti neve, a Zita keresztnevet 1916-ban, a koronázás évében Zita királyné tiszteletére kapta, emiatt egy időben 1916-ot jelölte meg születési évének. 1933-ban érettségizett a budapesti Veres Pálné Gimnáziumban. “Édesapám nagyon szerette a színházat, s már gyermekkoromban elvitt előadásokra, s nővérem is nagy színházrajongó volt. Először a Testnevelési Főiskolára akartam menni. Jó tornász voltam, s arra vágytam, hogy olimpián eljátsszák miattam a magyar himnuszt. Hetedikes gimnazista koromban álltam elő azzal a kéréssel, hogy színész lehessek. Legnagyobb bánatomra édesapám sohase láthatott színpadon, mert még csak az előkészítőre jártam az Akadémiára, amikor meghalt” – nyilatkozta Szeleczky később.
Még csak elsőéves volt a Színművészeti Akadémián, amikor felfedezte magának a filmipar. “Maga is a Sátán szolgálatába állt! Elengedem, de azzal, hogy visszajön és elvégzi az Akadémiát!” – mondta neki az akkori Nemzeti Színház egyik vezető színésze, a Színművészeti Akadémia tanára, Ódry Árpád, amikor megtudta, hogy filmfőszerepre hívták Szeleczkyt.
Amikor befejezte a tanulmányait, Ódry közölte vele, hogy neki a Nemzeti Színházban van a helye! A színpadon Bajor Gizi utódjának tartották. Azonban ellentétben Zitával, Bajor Gizi nem kellett a filmrendezőknek, nem volt “filmes arca”. Szeleczky 1936 és 1944 között huszonhét film főszerepét játszotta, volt olyan év, melyben hét játékfilmet is forgatott.
“Csupán lelkesíteni akartam a katonákat…”
A Nemzeti Színház társulatának tagja lett, majd 1940. június 8-án feleségül ment Haltenberger Gyula gépészmérnökhöz. A háború éveiben a színésznő a hadikórházakat járta, hogy a sebesült katonáknak énekeljen, verseljen, vigaszt nyújtson, emiatt a katonák a “nemzet kishúgának” nevezték. Állítólagos jobboldalisága ekkor közismert volt. Az ország német megszállása után – 1944. március 19. – Szeleczky a hátországban harcolt a bolsevizmus ellen, rendszeresen fellépett, szavalt, a háború folytatására buzdította az országot. Tevékenységét a nyilas hatalomátvétel 1944. október 15-e után sem akadályozta: több nyilas rendezvényen is fellépett. Szemben például kortársaival: Tolnay Klárival, aki hivatalosan beteget jelentett, vagy Mezei Máriával, aki semmilyen felszólításra sem tért vissza Pestre, hanem a Tátrában “pihent”. Még Honthy Hanna sem lépett színpadra: szanatóriumba vonult, majd egy balatonboglári villában rejtőzködött. Szeleczky Zita azonban soha nem értette a ráragasztott “szélsőjobboldali” címkét, később valamennyi interjújában azt mondta, ő csupán lelkesíteni akarta a katonákat…
Halálhírét keltették
Szeleczky Zita 1944. december 10-én játszott utoljára Magyarországon, a Nemzeti Színházban egy Gárdonyi Géza-darabban. Másnap testvérével Kőszegszerdahelyre utazott a családjához, az országot 1945. március közepén hagyta el, Németország francia megszállási zónáján, majd Franciaországon keresztül Argentínába mentek. 1945-ben a Reggel című napilap azt írta, hogy a színésznő Sopronban öngyilkos lett. Ez persze nem volt igaz, az azonban igen, hogy a férjét letartóztatták. Ekkorra a házaspár viszonya megromlott, különösen, amikor az öngyilkosságról szóló téves hír hallatán Haltenberger ezt a meglepő nyilatkozatot tette: “Megérdemelte a sorsát. Úgy kell neki, miért volt a nyilasoknak annyira lelkes propagálója!”
A háború után a Budapesti Népbíróság elfogatóparancsot adott ki Szeleczky Zita ellen, s távollétében háromévi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte. A vád “népellenes bűntett a háborús uszításban való részvétel miatt” volt. Szeleczky azonban nem tért haza, berendezkedett Buenos Airesben. Itt érte az ’56-os magyar forradalom híre, ami miatt drámai kiáltvánnyal fordult a világ nőihez. “Üzenet az argentin nőkhöz és a világ asszonyaihoz. Már több mint három hete, hogy az én szeretett hazám, Magyarország, egy kegyetlen ellenség ellen harcol: az orosz megszállás ellen. Egy kicsiny nép, fegyverek nélkül, a Szovjetunió hatalmas katonai ereje ellen. Egy nép példa nélküli hősiessége, melynek vannak eszméi, és képes ezekért meghalni. A lobogó magyar zászló ebben a pillanatban a világ minden országa számára a szabadság szimbóluma.”
Szeleczky második házassága
Ezután Argentína elnöke kihallgatáson fogadta, rádiók és televíziók sora szólaltatta meg. Az argentin állami rádió hónapokon keresztül tartó, Magyarországról szóló előadás-sorozat megtartására kérte fel. Közben Szeleczky megalakította az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat. Előadóestekkel járta Dél-Amerika, Kanada, az Egyesült Államok magyarlakta városait, hanglemezei, kazettái jelentek meg az emigrációban. Ez idő alatt újra férjhez ment egy amerikai férfihoz, Los Angelesben telepedtek le, de ebből a házasságából sem született gyermeke. Férje halála után, bár akadt kérője, többé nem mondott igent senkinek.
1991-ben Vágvölgyi János épp a torontói magyar újságot olvasta Detroitban, amikor figyelmes lett egy Szeleczkyről szóló cikkre. Az idős színésznőről kiderült, hogy igen kevés a nyugdíja, s hogy a házát fenn tudja tartani, kazettáit árulta és rengeteg fellépést vállalt. Vágvölgyi, aki gyermekként Magyarországon sok-sok Szeleczky-filmet látott, azonnal rendelt a felvételekből, és többszöri próbálkozás után a színésznővel is tudott beszélni. Egyre gyakrabban társalogtak, meglátogatták egymást, és egy évvel később a magányos asszony arra kérte, hogy költözzön hozzá Los Angeles-i otthonába. 1992 januárjában Vágvölgyi eladta detroiti házát, s összeköltözött a nála tizenegy évvel idősebb Szeleczky Zitával. És bár a férfi nagy csodálója volt a színésznőnek, szerelemről szó sem volt. Ők ketten igaz barátként éltek egymás mellett.
Honvágy, felmentés, érdi otthon
Szeleczky Zita később hazaköltözött Magyarországra, és az emigrációs szervezetek egymás után tüntették ki. 1993-ban, emigrációs kultúrmunkája elismeréséül a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét kapta meg. A Legfelsőbb Bíróság pedig felmentette őt a kommunisták vádjai alól, az ellene hozott ítéletet megsemmisítették, s ezzel teljes rehabilitálásban részesült. A színésznő az érdi önkormányzattól kapott egy felújított villát, melyben ápolószemélyzet vette körül, s ahová magával hozta teljes könyvtárát, egykori fellépőruháit is.
Új otthonát csupán fél évig élvezhette, 1999 kora nyarán járókeretével elesett, amelynek combnyaktörés lett a következménye. Nem sokkal később, 1999. július 22-én a színésznő 84 évesen elhunyt. A nekézsenyi családi sírboltban temették el. Még életében kiválasztotta Zászlós Zsóka György versének egy részletét, hogy az kerüljön fel majd síremlékére:
“Szépséget a békében, hitet a háborúban, vigaszt az összeomlásban, reményt a hontalanságban – adhat-e valaki ennél többet nemzetének?”
Gobbi Hilda egy rádióinterjúban állt ki Szeleczky Zita mellett“…Öcsi, én nemcsak most emeltem szót Szeleczky Zita mellett, hanem amikor ez még veszélyt jelentett, 1948-ban, mikor »in contumatian« ítéltek állítólagos népellenes cselekményei ügyében. Röhej, hogy mi volt a fő vád ellene. Szavalta Petőfi versét: »Jön a muszka, jön a muszka, itt is van már valóban…« Azután antiszemita lett. Együtt végeztünk Zitával – folytatja Gobbi Hilda –, és soha-soha jobboldali kijelentést ez év alatt én tőle nem hallottam. Magyarkodott, díszmagyart viselt az esküvőjén, magyaros estélyi ruhákban szavalt. Legtöbbször Adyt, aki ugye mégsem volt nyilas! Igaz, mélységesen vallásos volt…” |
Forrás: Színészkönyvtár, Kisalföld.hu, Szabadföld.hu, Huszadikszázad.hu, Magyarországi Evangélikus Egyház honlapja, Pedagógusok Lapja