Zenész család a tiéd?
Nem, de otthon állandóan szólt a zene. Anyu nagyon jól hegedült, apu pedig tök jól zongorázott. Emlékszem, hogy apukám Wagner operákat hallgattatott velem, én pedig a térdén ülve a mutatóujjammal vezényeltem. Kábé kétévesen kezdtem énekelni, nagyon vékony, magas hangom volt, igazi szoprán gyerekhang. A könnyűzene is hamar felkeltette az érdeklődésem, kamaszként már apám bakelitlemezei közt kutattam. Úgy tízéves lehettem, amikor három lemezt hallgattam körbe-körbe: Michael Jacksontól a Badet, illetve a Jézus Krisztus Szupersztárt és az István, a királyt. Középiskolásként váltottam a Led Zeppelinre és Jimi Hendrixre, addigra már mögöttem volt tíz év zeneiskola: egészen nyolcadikos koromig hegedültem. A zeneiskola legfontosabb hozománya, hogy tizenkét évesen bekerültem egy vonószenekarba, és rájöttem, hogy a zenélés közösségi program. A zenekar sokat segített a szocializációmban, jártam zenetáborba is: amit az Amerikai pitében látsz, annak én egy jó részét megéltem.
Énekesként lettél ismert, azaz valahol, valamikor el kellett nyomja az ének a hangszert.
A középiskolában hallgattuk, és játszottuk is a Beatles dalokat. Egy osztálytársam kísért – meglehetősen jól – zongorán, én pedig énekeltem. Jártam kórusba is, de képtelen voltam integrálódni, mivel mindig hangosabb voltam a többieknél. Az éneklésben kezdett kijönni az egyéniségem. Akkor még nem tudtam, de később kiderült, hogy frontembertípus vagyok.
És a gitár?
A mandolinon keresztül indult. A mandolinnak ugyanaz a hangolása, mint a hegedűnek, és ugyanolyan hangmagasságban szólnak a húrok. Elkezdtem rajta harmóniákat pengetni, aztán tizenhat évesen mondtam apunak, hogy vegyen nekem egy gitárt, mert a mandolin alapvetően nem arra való, hogy dalokat játsszon, vagy szerezzen rajta az ember. Megkaptam a gitárt, nekifogtam dalokat írni és a kedvenc műfajomat, a bluest elemezni. Közben eltöltöttem egy nyarat Cambridge-ben, ahol angolul tanultam. Miközben mentem a suliba, beugrottam egy-egy lemezboltba, amiknek olyasmi hangulata volt, mint a Pop, csajok, satöbbi című film boltjának. Találtam egy-két bluesválogatást, és attól a pillanattól kezdve csak blues hangvételű lemezeket vásároltam. Akkoriban kerültem be az első zenekaraimba is. Feldolgozásokat, illetve saját dalokat is játszottunk, gitározni és dalt írni tulajdonképpen egyszerre tanultam meg. Mindig mindent felvettem kazettára, és amikor visszahallgattam, akkor csak a legjobbnak tartott ötleteimre írtam szöveget. Előfordult, hogy a saját verseimet zenésítettem meg.
Volt, amit stúdióban is rögzítettél?
Igen. Megkeresett a Szépülő Városközpont nevű zenekar dobosa, név szerint Pataki Laci. Neki volt egy profi stúdiója, és nála vettük fel az első komolyabb anyagát az akkori zenekaromnak, a Seduxen Medicinal Blues Bandnek. Kemény volt, mert éppen tüdőgyulladásom volt, de megtapasztaltam, hogy milyen profi körülmények között dolgozni. Később meghívtak énekelni egy Wonderland nevű zenekarba, és velük voltunk – talán 1994-ben – a tokaji Rocktáborban, ahol esténként egy helyi csehóban órákon át hallgattuk Takáts Tomit és Horváth Attilát (szövegíró, többek közt Charlie lemezeit jegyzi – a szerk.). Ömlöttek belőlük a sztorik, megtestesült bennük a hazai rocktörténet. Nem hittem el, hogy léteznek ilyen nagy tudású, tapasztalt szakemberek. Tulajdonképpen ez volt az első főiskolám, a végén pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-ének szakán kötöttem ki.
A Sztárban sztár +1 kicsiben ítészként tért vissza a képernyőre Pély Barna, és állítja, tetszik neki ez a szerep. A dalszerző-gitáros-énekes a United és a B the First nevű zenekarával is aktív, illetve egy szál gitárral tart dalszerzői esteket. Lapunknak arról is beszélt, hogy előbb szerette meg a komoly-, mint a könnyűzenét, és hogy miként váltotta gitárra a hegedűt. Pélyt anno meglepte, hogy a United sikeres lett. Interjú:
Miért pont ott?
Mivel blues és funk irányultságú voltam, a jazz nagyon tetszett, mert tele van improvizációval. 1997-ben jelent meg a Jamiroquoai Travelling Without Moving című lemeze, ami durva sokkhatással ért. Megnéztem, honnan építkezik ez a zene, és rájöttem, hogy onnan, amit én is szeretek. A Zeneművészetin alakult meg az Acid Company, ami a tagokat és zenei irányt tekintve a United elődje volt. Romhányi Áronnal egy zenetáborban találkoztam még 1996-ban, és akkor is nagyon jól zongorázott. Egy év zenekarozás után képbe jött Orbán Tomi, aki már akkor is ismert és elismert szövegíró volt. Zenekart keresett, akivel tud valami zeneileg igényesebb, de közben populáris dolgot csinálni. Amíg a szüleim elmentek nyaralni, Áron odaköltözött hozzám, és írtunk harmincnyolc számot. Orbán Tomi kiválasztott tízet, és írt rá magyar szöveget. Sok stílus és egyéniség keveredett itt, ezért lett a zenekar neve United, ami egyfajta összegzésre utal.
Akkor futottatok be, amikor a Romantic és az Ámokfutók uralta a hazai piacot.
Nem is gondoltuk, hogy a zenénk sikeres lehet, mégis lett négy sláger az első lemezről: a Hófehér Jaguár, a Nincs ősz, nincs tél, a Hárman párban és a Koktél. A sikerünkhöz később egyébként valószínűleg hozzátett, hogy megnyertem a TV2 Kifutó című tehetségkutatóját, sőt részben talán ennek a győzelemnek is köszönhetem, hogy elhívtak zsűrizni a 2002-ben induló Megasztárba.
Ahol Presser Gábor mellett ültél.
Az első zsűriben Pierrot, Presser, Bakáts Tibor és Soma voltak. Az LGT alapítója mellett eleve megtiszteltetés volt zsűrizni, mivel az egyik, ha nem a legjobb magyar zenekarnak tartom. Többüket sikerült megismernem, nagyon nagyra tartom őket. Anno sokat üldögéltem Somló Tamással a Fészekben, és nagyon mélyen érint, hogy elment. Hiányt érzek.
Évekre eltűntél a tévéből, sőt az újságokból is, a Sztárban sztár +1 kicsiben viszont újra ítészként szerepelsz. Közel 10 év után miért vállaltál újra ilyen feladatot?
Megtetszett ez a felkérés. Izgalmasnak tartom, hogy felnőttek és gyerekek együtt versenyeznek. Közös a cél közös az akarat. Hogy sikerül-e nekik felépíteni egy partneri viszonyt – amellett, hogy nyilván kialakul egy mentor-diák kapcsolat –, azt csak a műsorban látjuk meg. Zsűrizés közben nekem ez az egyik vesszőparipám.
Tanítasz a Kodolányi János Főiskolán, csinálod a Unitedot, és öt éve még egy zenekart alapítottál.
A B the First megalapítása ösztönös volt. A legjobb barátommal, Péterfi Atival söröztem otthon, és mutattam neki egy-két dalomat. Tetszettek neki, és azt mondta, hogy ezeket meg kell mutatni az embereknek. A dobosunkat egy másik banda koncertjén találtuk meg, ő Kottler Ákos.
És az egyszálgitáros szerzői estjeid?
Nekem az a heppem (a tanításban és a zenekarozásban is), hogy nem szeretem rányomni az akaratomat a másikra. Azt szeretem, ha a körülöttem lévő emberek azt csinálhatják, amit akarnak, minek köszönhetően frontemberként is elkezdek alkalmazkodni, és ez a fajta alkalmazkodás szülhet egy olyan feszültséget bennem, amitől azt érezhetem, hogy nem vagyok önmagam. Mi a megoldás? Néha egyedül kell kimenni a színpadra. A szóló projekttel visszatértem ahhoz a műfajhoz, amiért anno elkezdtem a gitározni, azaz a blueshoz. Majd huszonnégy év alatt jártam be ezt a kört, és elég tartalmasnak mondható.