1954-ben a CBS-nél műsorra tűztek egy tévéjátékot Tizenkét dühös dühös ember címmel. Ezt afféle élőben felvett színházként kell elképzelni, de akkoriban még a tévézés hőskorában jártunk, nem kellettek látványos képsorok a nézők lenyűgözéséhez. A tévéjáték óriási sikert aratott, és a tévécsatorna vezetői meglátták a lehetőséget Reginald Rose forgatókönyvében arra, hogy egy valódi filmet készítsenek belőle. Túl sok pénzt azonban nem szántak rá: mindössze 350 000 dollárból ki akarták hozni, ami már hatvan éve sem számított combos összegnek a filmiparban. Sztárra viszont szükségük volt, így felkérték Henry Fondát, hogy álljon a produkció élére, de nem pusztán főszereplőként, hanem producerként is. A színész ódzkodott a feladattól, de annyira tetszett neki a történet, hogy végül igent mondott rá, ráadásul a United Artists stúdiótól megkapta azt a lehetőséget, hogy ő maga válasszon rendezőt a filmhez. Amikor bizalmat szavazott a korábban csak televíziós produkciókon edződött Sydney Lumetnek, valószínűleg ő sem sejtette, hogy egy sztárrendezői karriert indít majd útjára.
Fotó: Profimedia
Hol van az igazság?
A Tizenkét dühös ember szinte teljes egészében egyetlen zsúfolt és kissé klausztrofóbiás érzést keltő szobában játszódik, ahová a bírósági tárgyalás után bevonul a tizenkét esküdt, hogy döntsenek egy gyilkossággal megvádolt fiú sorsáról. A szabály szerint az esküdteknek egyhangúan kell megállapodniuk a döntésben, vagyis addig nem jönnek ki a szobából, amíg nem születik meg a döntésük. A dolog elsőre sima ügynek tűnik: minden jel arra mutat, hogy a fiú valóban elkövette a gyilkosságot. Megtörténik a szavazás, és a 8-as számú esküdt (őt alakítja Fonda) kivételével mindenki bűnösnek kiáltja ki a srácot. Azonban ebben a játszmában nem lehet ellenszavazat, és a 8-as számú esküdt hosszas érveléssel végül ráveszi a többieket, hogy adjanak neki egy esélyt kifejteni a saját álláspontját, amivel sikerül néhány társát elbizonytalanítania a korábbi döntésében. Idegőrlő játszma kezdődik, amelyben a két táborra szakadó esküdtek megpróbálják meggyőzni a másikat a saját igazukról. És ebben a helyzetben minden szónak jelentősége van.
Klausztrofóbia a vásznon
Lumet nem vette félvállról a produkciót, és rengeteg vizuális ötlettel próbálta feldobni a cselekményt. A film elején például még kicsit felülről és többnyire kissé távolabbról vette a szobában ülő arcokat, ám ahogy telik az idő, a kamera egyre inkább szemmagasságba kerül, és egyre közelebb lopakodik az arcokhoz, ezáltal is érzékeltetve a bezártság érzetét. Díszletre nagyon kevés pénz állt a stáb rendelkezésére, és amikor Henry Fonda meglátta azt a díszletkilátást, amit a szoba ablaka köré építettek, jól leteremtett mindenkit annak amatőrsége miatt, és csak a rendező tudta őt megnyugtatni azzal, hogy az operatőr kitalált egy trükköt, amivel a filmen majd nem fogjuk gagyinak érezni a kinti látványt.
A nagyon kis költségvetés miatt szokatlan megoldásokban gondolkodtak. A film forgatására mindössze 21 napjuk volt, ezért Lumet előtte két héten át, színházi próbákra emlékeztető módon mindennap próbálta a dialógusokat a szereplőkkel, hogy mikor már élesben dolgoznak a kamerák előtt, minden flottul menjen.
Fotó: Profimedia
Annyira kevés lámpával dolgoztak, hogy amikor sikerült bevilágítaniuk egy kameraszöget, akkor egyszerre az összes ott játszódó részt felvették, így az is előfordulhatott, hogy egy párbeszéd egyik résztvevője elmondta a szövegét kedden, és az arra válaszoló színész felvételeire csak két héttel később került sor.
Lumet nem bízta a véletlenre, hogy Fonda karaktere ne szürküljön bele a férfitömegbe: ő volt az egyetlen, aki teljesen fehér öltönyt kapott, aminek a történet ismeretében nyilván többletjelentése is volt.
Göröngyös út az Oscarig
Lumet a forgatást első filmes rendezőhöz képest drákói szigorral irányította. A WC-t leszámítva a színészeknek például tilos volt elhagyniuk a szobát a forgatási napokon, hogy ezáltal ők is könnyebben átérezzék, hogy érezték magukat a karaktereik, amint órákon át ebben a fülledt levegőjű szobában kellett vitatkozniuk. A filmet végül sikerült az adott büdzséből kihozni, de Fonda egyáltalán nem volt elégedett azzal, ahogy a United Artists moziba küldte a Tizenkét dühös embert. Ahelyett, hogy a presztízsfilmekhez hasonlóan csak néhány moziban tűzték volna műsorra, majd a film szájhagyományára és díjaira építve fokozatosan emelték volna a mozik számát, egyszerre egy csomó moziban bedobták, aláírva ezzel a halálos ítéletüket.
Mivel Fonda szerződése a fizetését a film bevételeihez kötötte, a sztár számára gyorsan kiderült, hogy a karrierje legkeményebb munkájáért semmit sem fog kapni, így csak az vigasztalhatta kissé, hogy Európában felfigyeltek a filmre, és ott kisebb sikert aratott, és ez a visszhang elég volt ahhoz, hogy 1958-ban a filmet három Oscar-díjra jelöljék, de díjat egyet sem vihetett haza a Híd a Kwai folyón évében.
Egy film az örökkévalóságnak
Most, hatvan évvel később a világ legnagyobb internetes filmadatbázisa, az imdb 507 000 szavazója szerint a Tizenkét dühös ember számít minden idők ötödik legjobb filmjének. Készült belőle német, norvég, indiai és orosz nyelvű remake, sőt egyszer még az amerikaiak is újra filmre vitték 1997-ben, de a régi változat érdekes módon frissebbnek bizonyult az újnál. Azt már lassan követni sem lehet, hogy a világ hány színházában tűzték már műsorra a művet színdarab formájában. De mi az a titok, ami miatt egy film hatvan évvel a bemutatása után még mindig ennyire népszerű? A válasz a film kissé naivan, ugyanakkor szerethetően humanista látásmódjában keresendő.
A történet ugyan kegyetlenül megmutatja a bennünk mélyen rejlő előítéleteket és azt, hogy az évek során felgyülemlő frusztrációink milyen mély és indokolatlan gyűlöletbe tudnak torkollni, ugyanakkor arra is rávilágít, hogy valahol legbelül mindannyian szeretnénk jók lenni és jót tenni.
Miért nincs nő az esküdtek között?
Sydney Lumet filmje ugyan az igazságért való harcról szól, de egy dologban maga is elfelejt igazságosnak lenni. New York államban már 1937-től lehetnek nők is esküdtek, mégsem volt egyetlen nő sem az esküdtszékben, ahogy például fekete bőrű esküdtet sem találunk. Tehát a film ugyan rámutat a bennünk élő előítéletek működésére, ugyanakkor a főszereplők összetételével maga is egy férfiak uralta világot mutat be, pedig a valóság ennél azért szofisztikáltabb volt. A mű szerzője, Reginald Rose az esküdtszék teljes férfiösszetételét azzal indokolta, hogy ő a maszkulin dominanciaharcot akarta górcső alá venni.
Csak a legtöbbször nem szánjuk rá az időt/energiát, hogy ez megvalósulhasson. A Tizenkét dühös ember évtizedek óta tananyagnak számít néhány nevesebb amerikai jogi egyetemen, és kiváló segédanyag bármilyen kurzuson, amely a vitázásról, a vitatkozás technikájáról szól. Lehet, hogy fekete-fehér, és lehet, hogy ránézésre réginek tűnik, de olyan mély emberséggel készítették el, ami lehetetlenné teszi, hogy eljárjon felette az idő. A mai magyar, előítéletekkel és gyűlöletkeltéssel teli társadalmunkban fájdalmasan aktuális.