Egy turbános, erősen sminkelt és feltűnő ékszerekkel teliaggatott, látványos ruhában megjelenő idős hölgy jelent meg a színpad szélén álló lépcsőn, és egy kísérő segítségével, tapsvihar közepette lesétált a színpad közepén álló mikrofonhoz. Ő volt Spéter Erzsébet, a késő szocializmus híres, amerikás magyar mecénása, aki a keblére ölelte az egész magyar művészvilágot, de csak a művészek egy része viszonozta az ölelést. Beszéde jól jellemezte a személyiségét, valamint azt, mit gondolt magáról, valamint az általa alapított Erzsébet-díjról.
Hölgyeim és uraim, kedves televízióközönség!
Mielőtt az életműdíjat átadnám, amitől egy kicsit a gyomrom elszorul, pedig kamillateát ittam, mielőtt eljöttem, szeretnék valamit kihangsúlyozottan elmondani, amit tengeren innen és tengeren túlról is szeretném, ha hallanák. Az Erzsébet-díj, akárcsak az olimpia: politikamentes. Se nem jobboldali, se nem baloldali, sem középutas. Magyar.
Egy mecénás a szocializmusban
Az Erzsébet-díjat 1987 és 1994 osztották ki a magyar művészvilág krémjének, és mivel a díj pénzjutalommal is járt, nem csoda, hogy sokak szemében nagy népszerűségnek örvendett. Pedig a díj ellenszélben született. Amikor az évtizedeken át Miamiban élő Spéter Erzsébet kitalálta, hogy a férje halála után a magyar művészvilág mecénása lesz, erre a legjobb módot egy saját díj alapításában látta. Csakhogy a szocialista rendszer egyik sajátossága volt, hogy a díjazás lehetőségét az állam szerette megtartani magának, így Spéter elég nagy ellenállásba ütközött, ám a kitartása, a művészvilág által szerzett kapcsolatrendszere és a rendszeres médiaszereplései által mégis kijárta magának, hogy létrehozhassa az Erzsébet-díjat.
A díjhoz az alapot egy kétszázezer dolláros bankbetét szolgáltatta, ennek az éves kamatait osztotta ki a díjazottak között. Ez a díj alapításának évében, 1987-ben 550 ezer forint volt, ami több díjazott között oszlott meg, de akkoriban így is tekintélyes összegnek számított egy művészember életében.
A jelölteket egy szakmai grémium állította össze, de a közönség szavazta meg, ilyen értelemben pedig az Erzsébet-díj közönségdíj volt. A díjátadó gálákat puccos helyszíneken, például a Vigadóban és az Operában rendezték meg, és ugyan a művészvilág krémje, valamint sok politikus is megjelent, a díjnak sok kritikusa is akadt.
Spéter és a kritikák
Spéter Erzsébet minden nyilvános megszólalásában feltűnően lassan, megfontoltan beszélt, és hajlamos volt a nagyotmondásra. Egyedi beszédstílusa sokak szemében tette őt nevetségessé, valamint könnyen parodizálhatóvá, ahogy arra Gálvölgyi János annak idején jól rátapintott a műsorában, amikor a Friderikusz Show paródiájában Spéter bőrébe bújt. Gálvölgyi a paródiában jól ráérzett Spéter másik „gyengeségére”, a szocializmusban felnőtt magyar emberek többségétől igencsak távol álló egoizmusára. Sokak szemében ugyanis visszatetsző volt, hogy Spéter nemcsak saját magáról nevezte el a díjat, hanem a gálákon legalább annyira ünnepelte saját magát, mint a díjazottjait. Sokan nem becsülték azért sem, mert bár magáról mindig üzletasszonyként beszélt, nem tagadta azt sem, hogy vagyonát a második, kifejezetten jómódú amerikai férjének köszönhette, vagyis a kritikusai úgy gondolták, hogy könnyen jött pénzt osztogat. Spéternek kifejezetten fájtak a kritikák, bántották őt. Úgy érezte, ő tiszta szívvel fordult a magyar művészvilág felé, cserébe viszont nem kapta meg azt a megbecsülést, amire számított. Részben ez volt az oka a díjátadó gála megszűnésének is a kilencvenes évek közepén.
De ki volt az a Spéter Erzsébet?
Spéter Erzsébet magánéletéről a legtöbbet talán Vitray Tamás műsorából, a Telefere 1986-os adásából tudhatjuk meg, amikor a műsorvezető azért hívta be őt beszélgetőpartnernek, mert a Híradó is beszámolt arról, hogy a mecénás húszezer dollárt ajánlott fel az új Nemzeti Színház megépítésére, amit akkor utal át, ha már megkezdték az építkezést. A szocializmus idején nagyon kevesen rendelkeztek Magyarországon jelentős magánvagyonnal, és azok is inkább eltitkolták, nem pedig nagydobra verték azt, így a mecénáskodás sem volt szokványos errefelé. Az Amerikából érkezett Spéter gesztusa így óriási hírverést kapott. Vitrayhoz beülve Spéter mesélt arról, hogy többször volt férjnél, többek között egy romániai herceg felesége volt, majd az IBUSZ-nál dolgozva járhatta a világot, és így ismerte meg későbbi gazdag amerikai férjét, akinek a vagyonát köszönhette. Az adás meglehetősen önfényezőre sikerült, Spéter még a szexuális életéről is beszélt benne, de az „Amerikában meggazdagodott magyar ember pénzt osztogat a honfitársainak” eszméje megragadt a magyarokban, és az asszony – aki magát előszeretettel hívta vén spinének – egy csapásra híressé vált.
Nagylelkűség
Persze Spéter Erzsébet nemzeti színházas adományozása mai szemmel már kissé nevetségesnek tűnhet, hiszen egy ilyen kaliberű épület felállításához az akkoriban nagyjából egymillió forintot érő húszezer dollár már 1987-ban sem volt túl nagy segítség, viszont a szocialista kisember számára szinte hatalmas vagyont jelentett. Olyan vagyont, ami valakié volt, de ő önkéntesen lemondott róla, hogy beledobja a közösbe. Harminc évvel ezelőtt ez magyar szemmel nézve több volt egy gesztusnál.
Spétert a művészvilág nagyja a keblére ölelte, és olyanok fogadták el a díjat, mint Darvas Iván, Cserhalmi György, Koltai Róbert, Szirtes Ági, Hernádi Judit, Esztergályos Cecília vagy Udvaros Dorottya. Leginkább azok nyilatkoztak rosszállóan a díjról, akiket nem jutalmazott. A kivételt Garas Dezső jelentette, aki visszautasította a sajtó által akkoriban „magyar Oscarként” jellemzett kitüntetést.
Pedig Spéter Erzsébettel megérte jóban lenni. Legendaszámba ment, hogy elhunyt férje születésnapja idején számos magyar művészt reptetett ki a floridai házába, és amerikai tartózkodásuk alatt gazdag programot biztosított számukra.
Élet a díj után
Az Erzsébet-díj alapítója ugyan a díjátadó gálája megszűnése miatt nagyot csalódott a magyarokban, az élete hátralévő részét nagyrészt mégis Magyarországon élte le. Bőkezűen osztogatott vagyonából a végére már nem túl sok maradt, és egy budai társasházban élt, ahol az utolsó években már a nap 24 órájában volt mellette ápoló. 2007-ben az általa díjazott művészek Volt egyszer egy Erzsébet-díj címmel gálaestet tartottak, melynek bevételét Spéter Erzsébet megsegítésére és gyógyulására szánták. A mecénás alig másfél hónappal később hunyt el. Azt kérte, hamvait a Dunába szórják. Kívánsága nem teljesült, és a Kozma utcai temetőben nyugszik. Az általa alapított díj azonban mindig megmarad egy olyan korszak mementójának, amikor még elég volt annyi, hogy egy jómódú magyar Amerikából hazatérve pénzt osztogatott, és ezért cserébe leborult előtte a magyar művészvilág.