90 éves lenne Psota Irén, a szélsőségek nagyasszonya

Vannak ízlésválasztó tehetségek. Psota ilyen: aki megosztja az emberek szimpátiáját. Vagy rajonganak érte, vagy nem tudják elviselni. Egészen egyedi jelensége a magyar színjátszásnak. Bajor Gizihez tudnám hasonlítani. Én imádtam, de a szüleim például nem, s emlékszem, hányszor mondták: „Bajor Gizi nyafog”. Valóban nyafogott, de az a nyafogás fantasztikus gazdagságot, szépséget, zsenialitást takart. Irén rendkívül szenzibilis, szélsőséges lény. Mindennel tud valamit kezdeni, ami ebbe a szélsőségbe belefér.

A közepeshez neki semmi köze nincs.

Vámos László legalább kéttucat színpadi darabban rendezte Psota Irént, közös munkáik közt akadt komor tragédia és szórakoztató zenés-táncos vígjáték éppúgy, mint kortárs abszurd és kosztümös örökzöld, szóval, ha valaki, hát ő bizonyára pontosan tudta, miről beszél. Psota Irén valóban egyedi jelenség volt, aki gyakorlatilag előképek nélkül bukkant fel a hazai színjátszásban; persze, hasonlították őt másokhoz, többek közt Jászai Marihoz, Tőkés Annához, Bajor Gizihez, vagy egyik állandó és kedves partneréhez, Márkus Lászlóhoz, sőt még Csortos Gyulához is (ami egyébként nem is akkora hülyeség, mint amekkorának elsőre tűnik), de azért valahol minden párhuzam megbicsaklik. Az is igaz, hogy előadóművészként szinte kizárólag a szélsőségek éltették: a parttalanul áradó szenvedély, a modorosság határán bőven túllépő, látványos, harsány gesztusok és hisztérikus kitörések, vagy épp ellenkezőleg, a lefojtott érzelmek, a nyílt színi intellektuális önboncolás és a teljes elidegenedés. Nagy, drámai színésznő volt, fegyelmezett, mint egy királynő, ugyanakkor ellenállhatatlanul, kirobbanóan humoros is, akár egy Latabár. Mindig megejtően szép és izgalmasan csúnya.

Az őrült sztorik nagyasszonya volt

Psota Irén legendájához máig szorosan hozzátartozik, hogy ő nemcsak színészi alakításaiban, hanem a mindennapokban is a szélsőségeket hajszolta, és aligha volt ez csupán a nyilvánosságnak szánt, felvett póz és öncélú provokáció, bár nyilván nagyon élvezte, hogy játékával és személyével végletes reakciókat vált ki az emberekből. Jellemző, hogy már a főiskolán is ő volt Irén, az őrült, ahogy az is, hogy az ismert „köszönöm, ma már basztam” férfilepattintó anekdotát is elsősorban hozzá köti az emlékezet. Valamint ő volt talán az első országosan ismert hazai színésznő, aki előszeretettel és nyíltan mesélt az életében előforduló számos férfiról: első szerelméről, a később Európa-szerte jegyzett koreográfussá váló Seregi Lászlóról, akivel közvetlenül a háború után, egy nyolcadik kerületi amatőr színjátszó körben ismerkedtek meg, vagy Makk Károlyról, akivel évekig élt együtt meglehetősen viharos kapcsolatban, majd a rendező egy váratlan húzással feleségül vett egy másik szép és fiatal színésznőt, a Liliomfi sztárját, Krencsey Marianne-t.

Érdemes szó szerint idézni Makk Károly visszaemlékezéseit a világszinten is egyedülálló szakításról, már csak a paprikáskrumpli-motívum miatt is (de azért ezt otthon senki ne próbálja ki):

Ötéves kapcsolat után össze akartunk házasodni [Psota Irénnel]. Egy este meghívtam Mariannt paprikás krumplira, mert akkoriban mindig ezt főztünk, s valahogy hirtelen az érdeklődésem felé fordult, és hamarosan a feleségem lett.

Ettől függetlenül pár év múlva már ismét közösen dolgoztak, például az 1957-es Ház a sziklák alatt című filmben, a korszak egyik legnagyszerűbb magyar mozijában, amelyben Psota a megszállott púpos Terát alakította Bara Margit és Görbe János partnereként. Valószínűleg ez volt karrierjének legikonikusabb filmszerepe.

Első férjéhez, a muzeológushoz saját bevallása szerint azért ment hozzá, mert pocsék kedve volt, miután valamelyik kollégája a színházban vérig sértette egy félreérthető megjegyzésével, úgyhogy jó ötletnek tűnt igent mondani annak a kedves hogyishívják fiúnak, aki aznap este várta. Alig egy hónapja voltak házasok, amikor Psota Irén elment szőnyeget venni (igen, szőnyeget), és keresgélés közben varázslatos módon megismerkedett második férjével, egyúttal élete nagy szerelmével, Molnár Józseffel, vagy ahogy a fővárosban ismerték, Molnár Joe-val, a menő belsőépítésszel.

Találkoztam egy nővel az utcán, és megkérdeztem, nem tud-e egy szép szőnyeget, egy nagyot szeretnék, ami beborítja az egész lakást. (Akkoriban kaptam az első lakásomat). A nő mondta, hogy neki van egy eladó szőnyege, menjek fel hozzá, nézzem meg. És ott találkoztam egy férfival. Ők együtt éltek, vagy hogyan voltak, nem tudom, és azt gondoltam magamban, hogy nekem ezzel a férfival kell továbbmennem. Olyan erős volt ez az érzés bennem, hogy attól a pillanattól, amikor megláttuk ott egymást, ő is, én is elindultunk egymás felé.

Teljesen lehetetlen fordulat, akár egy rossz magyar közönségfilmben; ehhez képest Makk Károly sehol nincs a paprikás krumplijával. Molnár Joe aztán olyan titokzatos körülmények között tűnt el Psota életéből, mintha valami ügyetlen dramaturg véletlenül megfeledkezett volna a figurájáról (csak hogy még egy kicsit a filmes hasonlatnál maradjunk). Azt tudjuk, hogy 1956-ban elhagyta (vagy csak el akarta hagyni) az országot, majd börtönbe került, de további sorsáról a művésznő sem beszélt soha. Csak arról, hogy mennyire szerették egymást, amíg együtt voltak.

Egyébként 1956-ban Psota Irén is disszidált, igaz, ezt is a maga sajátos módján tette. Sőt, még keresett nemzetközi kémnő is volt egy ideig, mint Mata Hari, bár ő maga erről természetesen mit sem tudott. Huszonhét éves volt ekkor, és épp kezdett beindulni a karrierje: Barta Lajos egyetlen igazi sikerdarabjában, a Szerelemben ifjú pályatársaival, Darvas Ivánnal és Váradi Hédivel, valamint az ez idő tájt rehabilitált Kiss Manyival játszott együtt, és remek kritikákat kapott, Makk Károly máig közszeretetnek örvendő vígjátéka, a Mese a 12 találatról pedig tényleg az egész országgal megismertette a nevét.

Sümegre indult, Párizsban kötött ki

Aztán jött a forradalom. Férjének nyoma veszett a történelem forgatagában, és Psota kettesben maradt imádott édesanyjával. Hírt kaptak, hogy Sümegen lehet libát kapni, úgyhogy a színésznő – egy pár tűsarkú cipővel és egy bársonyruhával felszerelkezve, hisz soha nem lehet tudni – leintett egy teherautót, ami végül Mosonmagyaróváron kötött ki. Egy útközben megismert házaspár invitálására aztán árkon, bokron és jeges vizeken át Bécsbe szökött, ahol sajnálatos módon nem jött össze a remélt randevú a helyi fiúval, így továbbállt Párizsba. Itt egy Sorbonne-on tanuló jeruzsálemi fiatalember vette pártfogásába, idejét pedig vagy vele töltötte, vagy a városban csatangolt egymagában. Bár minden bizonnyal nagyszerűen szórakozott, hamarosan inkább visszatért Budapestre. Itthon az illetékes szervek természetesen rögtön összefüggésbe hozták a francia hírszerzéssel, ezért azonnal kizárták a pártból, és egy ideig még megfigyelték, de komoly retorzió nem követte a kis külföldi kiruccanást. Pályafutása továbbra is meredeken ívelt felfelé.

Pedig nem volt törvényszerű, hogy egyszer ünnepelt színésznő lesz. 1929-ben született a nyolcadik kerületi dzsumbujban, klasszikus proli családban: anyja mosónő volt, apja meg börtönviselt, erőszakos alkoholista, aki egy nap felkötötte magát a játszótéren. A Práter utcai polgári után a Mester utcai kereskedelmiben tanult. Érettségin József Attilát húzta, akiről nagyjából annyit tudott, hogy valamikor meghalt, de szavalatával lenyűgözte a vizsgabizottságot. Ekkor még vacillált, hogy orvos legyen-e, vagy kozmetikus, esetleg színművésznő, de mindenesetre elment egy meghallgatásra, amit kifejezetten a színészi pályára vágyó munkás-paraszt fiataloknak írtak ki: ismét József Attilát szavalt, a Kései siratót, és a szövegben a 36 fokos lázat kicserélte 38-ra, amivel nem aratott osztatlan sikert. Az olcsó szóviccek kedvelőit bizonyára örömmel tölti el a hír, hogy Psota ezt követően rövid ideig a postán dolgozott, ezzel párhuzamosan pedig a kommunista párt egyik kultúrcsoportjának amatőr színjátszókörében ragyogott ki a sok műkedvelő közül.

Psota nem tudott hibázni

Végül nekifutott a színművészetinek is, újfent József Attilával; kevésen múlt, de elsőre felvették. Váradi Hédivel, Soós Imrével, Berek Katival és Szemes Marival együtt Gellért Endre osztályába került, a Nemzeti Színházban statisztált olyan befutott színészek mellett, mint Tőkés Anna vagy Bajor Gizi, a negyedéves vizsgaelőadásán, 1952-ben pedig Marist, a cselédlányt alakította Sarkadi Imre Út a tanyákról című friss darabjában. Ezután a Madách Színházhoz szerződött, és egészen 1980-ig a társulat tagja maradt. Az ötvenes évek végétől bő egy évtizedig nem is nagyon tudott hibázni: ő volt Néma Kató a Kurázsi Mamában ’58-ban (’73-ban meg már Kurázsi mamát alakította), Gruse a Kaukázusi krétakörben, a címszereplő Lorca Yermájában, Mrs. Dolly Levi a Hello, Dolly!-ban vagy Serafina Delle Rose Tennessee Williams Tetovált rózsájában, és közben olyan filmsikerekben szerepelt, mint a Felfelé a lejtőn (ebben énekelte Sebes Macaként egyik legnagyobb slágerét, az Énmellettem elaludni nem lehetet), a Szent Péter esernyője, a Rangon alul, a Napfény a jégen, a Mit csinált felséged 3-tól 5-ig?, Az oroszlán ugrani készül vagy a Csárdáskirálynő.

Psota Irén színésznő 80. születésnapján (Fotó: Olajos Piroska/smagpictures.com)

Fotó: smagpictures.com

Latabár Kálmán és Psota Irén (Fotó: Fortepan)

Fotó: smagpictures.com

Az Illés és Psota (Fotó: Fortepan)

Kállai Ferenc és Psota Irén, 1960 (Fotó: Fortepan)

Psota Irén az Elektra című tragédiából készült tévéjáték felvételén (Fotó: Fortepan)

Békés Itala, Psota Irén, Galambos Erzsi (Fotó: smagpictures.com)

Fotó: Story-Best Archívum/smagpictures.com

Népszerűségét jól mutatja, hogy Kellér Andor, a magyar művészportrék legnagyobb mestere szerint 1963-ban már alig akad társaság, ahol egy becsvágyó nő ne próbálna psotáskodni, s mindig sikerrel. 1966-ban kapta meg a Kossuth-díjat. Egyik hosszabb „hempergős korszaka” (a művésznő saját közlése) után újra férjhez ment Ungvári Tamás íróhoz, aki már évek óta kitartóan ostromolta. A hetvenes években azonban már egyre kevésbé találta a helyét: a hosszú időn át tartó szakmai mélyrepülés és mellőzöttség után 1981-ben tért vissza diadalmasan a Margirada asszony című monodrámával, két évre rá pedig megjelent első nagylemeze, rajta olyan klasszikusokkal, mint az Énmellettem elaludni nem lehet, az Én nem akarok mindenáron férjhez menni és természetesen a Tibi-tangó. Ezután is sokat szerepelt, főleg a színpadon, de legjobban talán önmagát alakította: a kihúzott szemű, turbános, elképesztő ruhákat viselő, vicces és egzaltált nagy művésznőt, aki mintha egy húszas évekbeli társasági eseményről csöppent volna közénk, hogy utánozhatatlanul búgó hangon meséljen két kedvenc témájáról, a színházról és a férfiakról.