Bong Joon-ho filmjei után egész másképp nézel majd a szegény emberekre

Nem szeretnék senkit fárasztani azzal direkt provokatív frázissal, hogy

ugyan már, kit érdekel az Oscar-díj manapság?

Az viszont nehezen vitatható, hogy az utóbbi években veszített a súlyából az ügy; vagy talán csak most jönnek rá egyre többen, hogy sosem volt neki akkora súlya. Egyre többen gondolják úgy, hogy átpolitizált biztonsági játék az egész, és egyre kevesebben, hogy, ha egy film Oscart kap, akkor azt kötelező, de minimum illik megnézni. Idén ehhez képest fordult a kocka: hétfő reggelre kész kis popkulturális mérföldkőre ébredtünk, miután egy dél-koreai film megnyerte a legjobb filmnek járó szobrot, alkotója, Bong Joon-ho lett a legjobb rendező, forgatókönyve a legjobb forgatókönyv. Filmje példátlan módon nem az idegen nyelvű (idén már: nemzetközi) film díját kapta meg, hanem úgy általában a legjobb filmnek járót – de ha már itt tartunk, megkapta a nemzetközit is. Bong (Dél-Koreában ugyanúgy a családnév az első, mint nálunk) tehát országa első Oscar-díjas rendezője. Ez pedig nagyon-nagyon fontos.

Miért fontos ez?

Több okból is. A távol-keleti rendezőket eddig csak akkor ismerte el az Oscar-felelős Filmakadémia, ha már Amerikában is befutottak, és legalább egy-két hollywoodi mércével is könnyen fogyasztható filmet letettek az asztalra. (Tipikus példa erre Ang Lee „meleg cowboyos” filmje, a Túl a barátságon.) Ehhez képest Bong ízig-vérig koreai, és ugyan készített két angol nyelvű filmet (Snowpiercer, Okja), és mindkettőnek komoly kultusza lett, de az Oscart végül az Élősködőkkel hozta el, amelynek kedvéért visszatért szülőhazájába. Az Élősködők tehát koreai szereplőkkel és stábbal készült, koreai nyelvű film. Egy Chris Evans főszereplésével készült akciófilm és egy Netflix-mozi után egy húsba vágóan bizarr, egyszerre jó és rossz értelemben furcsa, „többször nézős” családi drámába bújtatott társadalmi szatírával hódítja meg a világot Bong. Mi ez, ha nem irónia?

Azon túl, hogy mi, a filmgeekek ettől most úgy érezzük, eljött a mi időnk (vö. „mi rég megmondtuk, hogy korunk egyik legnagyobb rendezője, csak senki nem hallgatott ránk”, „mi már azelőtt is szerettük, hogy menő lett volna”), egy ilyen gesztus különösen fontos Amerikában, ahol ugye egy film sem lehet sikeres (vagy legalább jövedelmező), amelyhez feliratokat kell olvasni. Az Oscar-díj hatalmas vonzerő arrafelé, nagyobb, mint az összes többi díj együttvéve, most tehát minden esély megvan rá, hogy tömegek kezdenek majd el nézni egy ottani mércével kicsi és furcsa filmet. Ez azért fontos, mert segíthet felnyitni a közönség szemét:

van világ rajtuk kívül, nem is akármilyen, más nyelvű és bőrszínű, de hasonló emberek küzdenek hasonló problémákkal, és a végnapjait élő kapitalizmus pont olyan abszurd helyzeteket eredményez, mint náluk.

Meg azért fontos, mert az Élősködők egészen véletlenül tényleg nagyon-nagyon jó film. Adódik tehát a következő kérdés:

Miért kell megnéznem az Élősködőket?

Aki a bemutatók és a mindenféle (spoilermentes) ajánlók alapján nem tudja hova tenni a négy Oscar-díjat nyert filmet, azt meg tudjuk érteni. Furcsa, kevés más filmhez hasonlítható élmény végignézni, ráadásul úgy keverednek benne a műfajok a horrortól a családi drámán át az eltaknyolós vígjátékig, mintha öt nagyon különböző forgatókönyvíró váltotta volna egymás rotációs műszakokban. Mégis teljesen egyben van az egész, ha más nem is, a baljós és a békés, családi miliőhöz képest egészen konkrét világvége-hangulat összetartja.

De hogy ennél konkrétabbat is mondjunk: a lepattant alagsori lakásban élő szegény Kim család (akinek a kósza wifi-jelet éppúgy vadásznia kell, mint az ételt) fia csalással beépül a gazdag Park családba mint (egyébként tényleg ügyes) korrepetáló tanár. Szép lassan azonban kiderül, hogy az összes Kim zseniális kamugép, lépésről lépésre benyomják hát egymást a villába, akár az addig ott dolgozók kárán is. Nem akarnak ők bántani senkit, csak lehetőséget keresnek egy jobb életre. Aztán persze félremegy minden, hamarosan pedig egy horrorisztikus földalatti katakombarendszerben találják magukat… és ezzel még nem lőttem le különösebben semmit, hiszen még a film felénél sem járunk.

Az Élősködők nem „elvont” művészfilm, hanem egy követhető, izgalmas, feszült mozi. Sőt: a legszebb példa arra, miért nincs értelme többé megkülönböztetni a művészfilmet (filmsznoboknak: szerzői filmet) és a közönség- avagy műfaji filmet (mondjuk sok értelme korábban se volt). Az Élősködők ez mind egyszerre és még sokkal több. A legnagyobb erénye, hogy nincs benne jó és gonosz: minden szereplő és minden esemény egyformán abszurd. Bong nem ítélkezik, az eredmény pedig egészen egyedi filmélmény: nem szurkolunk senkinek sem és mindenkinek szurkolunk. A szegény család az egyik pillanatban a helyzetéből furfangosan (ez ismerős a magyar népmesékből, ugye?) kitörni vágyó, szimpatikus kis közösség, a másikban agresszor, a harmadikban áldozat, amikor pedig elszabadul a pokol, még akkor sem billen a mérleg nyelve.

Az ugyanis nem koreai sajátosság, hanem világszerte ismert jelenség, hogy a szegények képtelenek tisztességes munkához jutni, diplomák, ambíciók ide vagy oda: aki a mai rendszerben szegénynek születik, jó eséllyel az is marad. Bizonyos szempontból a gazdag család is a rendszer áldozata: az elhanyagolt, neurotikus anya, a korrupt férj, akinek egyszerűen így működik a világ, és a két burokban élő gyerek, akik semmit sem sejtenek arról, mi folyik „odakint”, láthatóan egyáltalán nem érti, miért lázadnak fel ellenük a szegények. Ők legfeljebb annyit érzékelnek az új osztályrendszerből, hogy

a szegényeknek van egy jellegzetes, erős, kellemetlen szaguk,

erre többször is panaszkodik a családfő.

Ezzel együtt sem szájbarágós tanmese az Élősködők, hanem egy feszült és szórakoztató thriller, horror, vígjáték és családi dráma – egyszerre. És ezzel el végre rá is térhetünk arra, hogy…

Kicsoda Bong Joon-ho és miért olyan nagy szám?

A nyelvtannácik és a hagyományosírásmód-fetisiszták kedvéért tisztázzuk: pontosan tudjuk, hogy a hivatalos magyar szabályzat szerint Pong Dzsunhóként kellene emlegetnünk, de erről az értelmetlen, elavult és – ami legalább olyan fontos – legkevésbé sem Google-kompatibilis átírósdiról inkább nem veszünk tudomást. Reméljük, előbb-utóbb az MTA is egyetért majd velünk és elengedik ezt a hülyeséget.

Szóval, Bong Joon-ho a kortárs filmművészet egyik legüdítőbb jelensége, és most magáról az emberről beszélünk, nem a filmjeiről. (Azokra mindjárt visszatérünk.) Két lábbal a földön áll, végtelenül szerény és visszafogott, eközben pedig sosem veszíti szem elől a célt: hogy ez az egész a filmekről szól, nem róla és a díjakról. Bong alig beszél angolul (hiába forgatott le két filmet amerikai stábbal), egy nagyon kedves tolmács, Sharon Choi fordít neki mindent, ő maga is kisebb híresség lett egyébként a rendező angol hangjaként.

Amikor az Élősködőket levetítették Cannes-ban – ahol persze megkapta az Arany Pálmát –, nyolc perces ovációval és vastapssal jutalmazta a közönség. Bongnak és stábjának aznap enni alig volt ideje, így a színpadon, miután udvariasan megvárta, hogy elüljön az ujjongás, kezébe vette a mikrofont és csak annyit mondott:

Az Oscar-felhajtást pedig még októberben elintézte annyival, hogy „de hát ez nem is nemzetközi filmfesztivál, hanem nagyon is helyi”. Így kell helyre tenni és a helyén kezelni az amerikai filmipart.

Még a fentieknél is szebb az erőszaktevő producer, Harvey Weinsteinről szóló anekdota, amely most, hogy a filmmogulnak kisebb baja is nagyobb egy 2013-as koreai koprodukció sorsánál, napvilágot látott. A Snowpiercer című sci-fi akciófilmjéről van szó, amely egy hatalmas, kasztrendszer szerint tagolt vonatban játszódik. A vonat körbe-körbe jár a Földön, miután az egész bolygó megfagyott. Weinstein szokás szerint csak azzal a feltétellel lett volna hajlandó forgalmazni a filmet, ha az ő ízlése szerint újravágják (ezért emlegették Ollókezű Weinsteinként), Bong azonban nem engedett a saját elképzeléséből. Ezért még hazudni is hajlandó volt: az egyik rá jellemzően abszurd jelenetet, amelyben a gonosz magánhadsereg halakat is bevetve (!) verte volna szét az éhséglázadást, a producer teljes egészében ki akarta vágni, mert nem értette a szimbolikát (és nem is érdekelte). Bong azt mondta neki, hogy nagyon megviselné, a halakkal ugyanis halász apja előtt szeretett volna tisztelegni. Weinstein ráhagyta, benne hagyta a jelenetet, majd az egész filmet rábízta a rendezőre, igaz, ezek után csak nagyon korlátozottan terjesztette. Bong apja egyébként tervezőgrafikus volt.

„A felszínen Korea gazdag, csillogó országnak tűnhet, K-poppal, széles sávú internettel és IT-technológiával, de a gazdagok és a szegények közti szakadék mélyül” – mondta Bong egy interjúban. „Különösen a fiatalok kétségbeesettek, Szöul központi pályaudvara pedig tele van hajléktalanokkal.” Ennek ellenére nem a „gonosz” kapitalizmust ostorozza a filmjeiben, egyszerűen csak azt vizsgálja, milyen bénító az a kasztrendszer, amit létrehozott magának az emberiség az ezredfordulóra. Filmjei ezzel együtt sem reménytelenek: arról szólnak, hogy a kis, összetartó csapatokban (legyen szó családról vagy sorsközösségről) nemcsak túlélhető mindez, de még élvezhető is az élet – ha a világot nem is változtatják meg.

Mely filmjeit érdemes megnéznem?

Nagyon örülök, hogy megkérdezted! Bong filmjei egészen jól hozzáférhetőek, az Élősködők például moziban, az Okja, a Snowpiercer és a Gazdatest (The Host) Netflixen, a többi meg, nos, alternatív forrásból. Íme egy gyors lista a fontosabbakról.

A halál jele (Memories of Murder)

Megtörtént eseményen alapuló krimi, thriller, dráma és társadalmi szatíra, szokás szerint egyszerre. A nyolcvanas években, a diktatúra árnyékában egy sorozatgyilkos szedi áldozatait, szép, fiatal nőket, akiket brutálisan megerőszakol, majd megfojt. Egy szöuli zsaru segíti a helyi (bénácska) nyomozók munkáját. A halál jele egyáltalán nem olyan, mint amit megszoktunk „sorozatgyilkosos thriller” alatt: a gyilkos kiléténél és a nyomozásnál sokkal jobban érdekli Bongot, hogy rokkannak bele a rendőrök az ügybe. Nekünk, magyaroknak különösen kellemetlen nézni a film elejét, ahol azt látjuk, hogy teszik tönkre az ügyetlen és nemtörődöm rendőrök a gyilkosság helyszínét: addig csetlenek-botlanak a holttest körül, amíg minden nyomot el nem tüntetnek. Pont, ahogy a romagyilkosságokról szóló riportokban olvashattuk.

A gazdatest

Feje tetejére állított akcióhorror, amelyben egy környezetszennyezéstől mutálódott szörny (akit a filmes hagyományokkal ellentétben rögtön az elejétől teljes valójában láthatunk) elrabolja egy szegény család egy szem lányát. A „hős” amerikai katona elég hamar elveszíti az egyik karját, a hatóságok még a titkolózáshoz is bénák, a lány egyetlen reménye a saját családja. Szórakoztató és feszes, mint Spielberg Cápája, és mély és összetett, mint egy… mint egy Bong-film.

Snowpiercer

Nagy(obb) költségvetésű sci-fi akció, amely egy hatalmas vonaton játszódik. A hátsó kocsikban a rabszolgaként tartott szegények, elöl a gazdagok, kint a fagyott Föld. Aztán Chris Evans és William Hurt éhséglázadást szít, elszabadul a pokol, folyik a vér, Tilda Swinton hátborzongatóbb, mint valaha, arra pedig, hogy valójában mi van a vonat elején, senki sem számít. A Snowpiercer nem akar igazságot tenni, inkább arról szól, mi történik, ha a szegények felrúgják a status quót és nem játsszák többé a mocskos játszmát, aminek ők csak a vesztesei lehetnek.

Okja

Egy gonosz nagyvállalat hatalmas szupermalacokat tenyészt, a kísérleti példányokat szétosztják szerencsés gazdák közt. Az egyik malac összebarátkozik egy helyi kislánnyal, aki megpróbálja megmenteni őt a vágóhídtól. Tilda Swinton elmebeteg vezérigazgatót játszik, Jake Gyllenhaal elmebeteg műsorvezetőt, Paul Dano elmebeteg állatjogi aktivistát/terroristát, szóval mindenki elmebeteg, a film közben pedig egy ponton elgondolkodsz majd a veganizmuson.