Az 1968-as Táncdalfesztivál slágerek tömkelegével örvendeztette meg a közönséget: az egyik sztár kétségkívül Mary Zsuzsi, aki nemcsak megnyeri a megosztott első díjat, de a közönségdíjat is elviszi (Mama), az Illés együttes visszatér (Amikor én még kissrác voltam), és kitörő sikert ér el Koós János (Kislány a zongoránál). Zorán a fehér sziklákról énekel, Koncz Zsuzsa színes ceruzákról, és Harangozó Teri dalával együtt (Sose fájjon a fejed) kiérdemlik a megosztott második díjat.
A rádió egész évben játssza a dalokat, egyre több otthonban van már lemezjátszó, és a kislemezeken megjelenő számokat úgy vásárolják, mint a cukrot. Már képes levelezőlapokon is beszerezhetők egyes előadók fotói, a Táncdalfesztivál sztárjai a legkisebb falusi művelődési házba is eljutnak, beszédtéma a magánéletük, interjúk jelennek meg róluk, az öltözködésük és a frizurájuk utánzásra buzdító példa. A Zeneműkiadó kis füzetekben megjelenteti az elődöntők dalainak szövegét, még szavazólapot is mellékel hozzá. Sőt a népszerűség csúcsfokát jelentő paródia sem várat magára sokáig, amit nem kisebb művész, mint Hofi Géza jegyez, úgyhogy elmondhatjuk: 1968-ban a Táncdalfesztivál mindent vitt, és ezt már nem tudták túlszárnyalni a későbbiekben.
Ez az esztendő a dalok tekintetében a bőség éve volt: itt hangzott el először Poór Péter örökzölddé vált slágere, a Piros tulipán, itt közölte lelkesen a közönséggel Aradszky László, hogy nem született grófnak, de nem is baj, és itt állapította meg Kovács Kati, hogy a szerelemben nincsen igazság. Nagy sikert aratott a Hungária és a Syrius együttes is, és bár nem kapott díjat, Zalatnay Cini országos népszerűsége még nagyobbra kúszott fel az Oh, ha milliomos lennék című dallal.
Ahogy Mátrai Zsuzsa, a korszak egyik legkedveltebb énekesnője emlékszik vissza, volt azért egy kis bunda is a dologban. A legjobb, leginkább slágergyanús szerzeményeket azoknak adták, akiknek a díjakat szánták. A többieket behívták a rádióba, elzongoráztak nekik három dalt, aztán rájuk bízták a választást. Ennek ellenére nekik eszükbe sem jutott irigykedni ezekre a kollégákra: egyrészt a vitathatatlan tehetségük miatt, másrészt azért, mert aki a Táncdalfesztiválon szerepelhetett, többet nyert vele bármilyen díjnál – éjjel-nappal játszotta a rádió a számát, és gyakran hívták szerepelni a televízióba is, nem is beszélve a számtalan hakniról, amit az ORI szervezett neki.
Poór Péter mesélte, hogy neki, akkor még ismeretlen kezdőnek, három rostán kellett túlesnie, hogy indulhasson a fesztiválon. Harmincfős csoportokban hívták be a jelentkezőket (több ezren futottak neki) a Magyar Rádió egyik stúdiójába, mindössze hárman mehettek tovább a következő fordulóba…
Aradszky László is megerősíti egyik interjújában, hogy akkoriban komoly előadói vizsgákat kellett tenniük azoknak az énekeseknek, akik színpadra vágytak, de ha ez sikerült, folyamatosan kapták a lehetőségeket, és eszükbe sem jutott irigykedni egymásra. Sokan jó barátok lettek, és a fesztiválokon is drukkoltak egymásnak, nem utálták a másikat. Igaz, gyakran megpróbálták rávenni a dalszerzőket, hogy a legjobb szerzeményeket nekik adják…
Toldy Mária szerint is más volt abban az időben az emberek viselkedése, hozzáállása. Drukkoltak egymásnak, mai napig tartó kapcsolatok születettek. Elismerték egymás tehetségét, az énekesnő például a kezdő Szécsi Palit nyugtatgatta, akinek erős lámpaláza volt. Úgy emlékszik vissza, hogy a legkitűnőbb muzsikusok játszották a kíséretet, akik nem fukarkodtak a dicsérettel sem: a vonósok vonóikkal kopogtak a kottapulton elismerésük jeléül.
A közönség szeretete pedig mindenütt körülvette a Táncdalfesztiválok akkori sztárjait. Megállt a forgalom, ha meglátták őket az utcán, az üzletekben előkerültek a pult alatt dugdosott, ritka áruk, az emberek szeretettel gratuláltak, és ezt a figyelmet örömmel fogadták az előadók is, nem érezték terhesnek. És alig várták a következő évi folytatást.