Tim Roth: „Ha dühöng egy rendező, elvonulok könyvet olvasni”

Tim Roth híján van a sztárallűröknek. Bár angol színészként régóta Los Angelesben él, a hollywoodi szokásokhoz nem kíván alkalmazkodni, és lélekben még mindig egy európai művész. Erről két alkalommal is megbizonyosodhattam. Először tavaly, a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon találkoztam vele, ahol az akkori Covid helyzetre való tekintettel a Lidó egyik villájának kertjében adott interjúkat az új filmje kapcsán a sajtó képviselőinek.

Egy közvetlen, jó humorú embert ismerhettem meg benne. A beszélgetésünk bő fél évvel később, kora tavasszal folytatódott immár Zoomon keresztül, amikor ő a Los Angeles-i otthonából kora reggel, én pedig a budapestiből kora este jelentkeztem be, hogy egy másik új filmje, a Magyarországon épp mozikba kerül Bergman szigete apropóján beszélgessünk a pár éve hazánkat is megjárt színésszel, de természetesen az életmű több ikonikus filmjére is kitértünk, legyen az a Vincent és Theo, a Kutyaszorítóban, a Twin Peaks vagy éppen A hihetetlen Hulk. 

Bár most a Bergman szigete című filmed apropóján beszélgetünk, el kell mondanom, hogy nemrég láttam a Resurrection című horrorodat is, amiben egy egészen ördögi figurát alakítasz, és nagyon-nagyon tetszett.

(nevet) Azt a filmet a fiam miatt vállaltam el. Amikor elolvastam a forgatókönyvét, az első gondolatom az volt, hogy „Istenem, hát ez meg mi a fene?”. Magamtól valószínűleg nemet mondtam volna rá, aztán odaadtam a fiamnak a forgatókönyvet, mert nagyon érdekelte. Ő nagy horror-rajongó, és azonnal meglátta benne a lehetőséget. Be kell vallanom: még csak hasonlót sem csináltam korábban, és végül ő győzött meg arról, hogy elvállaljam. Elképesztően vad az a film. (nevet)

Sok filmnél szokták elmondani az alkotók, hogy „ebben a filmben a helyszín is egy karakter”, és azt hiszem ez az állítás a Bergman szigetre különösen igaz…

Ez így van, és párszor már átéltem hasonlót. Vegyük csak egy korai filmemet, a Vincent és Theot, ahol a táj kiemelt jelentőséggel bírt a történetben, hiszen szoros kapcsolatban állt Vincent festményeivel. De ilyen film volt a nemrég Mexikóban forgatott Sundown is, ahol Acapulco városa maga is fontos karakter. A forgatási helyszín olyan esetekben lesz kiemelten fontos, amikor egy filmes egy speciális helyszín köré építette fel a történetét, és el se tudod képzelni, hogy a sztori valahol máshol játszódjon, ráadásul a forgatási engedélyeket is sikerül megszerezni hozzá. (nevet)

A filmben látjuk, hogy az általatok játszott vakációzó párt hogyan fogadják Fårö szigetének lakói. De hogyan fogadtak titeket és a stábot?

Nagyon kedvesek voltak. Velem jött a fiam is. Szeret fotózni, és mialatt mi forgattunk, ő körbefotózta a szigetet. Imádta a helyet, annyira különleges, semmivel sem összehasonlítható varázsa van. Idővel eléggé beolvadtunk a sziget életébe. Volt ott egy pizzázó, ahol Vickyvel rendszeresen megfordultunk, de egy idő után a legtöbb kávézóban és étteremben már ismerős arcokat köszönthettünk. Mivel Fårönek nincs sok lakója, közülük néhányat alkalmunk volt közelebbről is megismerni. Nagyon laza hangulatú forgatás volt, színészi szempontból egy kellemes, könnyű munka. Emlékszem, sokszor előfordult, hogy sétáltam az utcán, belefutottam valamelyik helyi ismerősbe, akivel beszélgetni kezdtünk. Nem volt ez a filmsztáros baromság, mi is csak olyanok voltunk, mint bárki más a szigeten. Mindazok a dolgok – például a Bergman szafari -, amiket a filmben látsz, valóban léteznek, a Bergman szigete hiteles képet fest Fåröről. A Bergman Központ dolgozói segítettek bennünket, volt alkalmunk megismerni őket. Szerveztek nekünk egy beszélgetős estét a Bergman Központban, ahol válaszoltunk a helybéliek kérdéseire: ez jó alkalom volt arra, hogy megtörjük a jeget.

Vicky Krieps-szel házaspárt játszotok. Ha egy ennyire intim kapcsolatot kell bemutatnotok a kamerák előtt, szükséged van arra, hogy kamerán kívül is jóban legyetek és jobban megismerjétek egymást?

Előzetesen nem ismertük egymást Vickyvel, Fårö szigetén találkoztunk először, viszont ott rengeteget beszélgettünk. Szerencsére nem álltunk neki forgatni rögtön a megérkezésünk után, így volt időnk arra, hogy lógjunk együtt és ismerkedjünk. Rengeteget beszélgettünk, és amennyire ez belefért, ez a forgatás ideje alatt is folytatódott. Most már elmondhatom, hogy elég jól ismerem Vickyt, és hidd el, egyáltalán nem magát alakítja a filmben, nagyon más, mint a karaktere. Igazi excentrikus nő, elképesztően jó humorérzékkel. Ugyan magán a filmen ez nem látszik, de mi ketten hihetetlenül sokat röhögtünk. Általában ugyanez a módszerem a többi film esetében is hasonló helyzetben: igyekszem a partneremmel annyi időt együtt tölteni, amennyit csak lehetséges. Ez sokat segít abban, hogy hitelesnek tűnjön a karakterek közti szoros kapcsolat, és természetesnek tűnjön, hogy ők ketten együtt vannak.

Számomra a film egyszerre működött párkapcsolati drámaként és a filmkészítésről, a kreativitásról szóló moziként, miközben főhajtás is volt Bergman életműve előtt. Számodra mit jelentett a Bergman szigete?

Számomra ez a film elsősorban egy párkapcsolatról szól, de ez annak is köszönhető, hogy csak a történet egyik felében van szerepem, ahol ez a szál dominál. Általában nem szoktam megnézni a saját filmjeimet, de Mia (Mia Hansen-Løve, a film rendezője) és Vicky (Vicky Crieps, a film másik főszereplője) Cannesban ragaszkodott hozzá, hogy megnézzem, szóval a Bergman szigetét kivételesen láttam, ezért tisztában vagyok azzal, hogy ebben a filmben több van, de színészként én a párkapcsolati szálra fókuszáltam. Nagyon izgalmas utat jár be. Komplikált, mégis gyönyörű. Eredetileg a stáb már egy évvel azelőtt elkezdte a forgatást Fårö szigetén, hogy én leszerződtem volna. Már megvolt a szerepemre a színészük, csakhogy az utolsó pillanatban történt vele valami, ezért ott kellett hagynia a filmet, a stáb viszont úgy döntött, hogy ennek ellenére maradnak, és leforgatnak mindent, amiben a karakter, Tony nem érintett. Tehát amikor én pontosan egy évvel később csatlakoztam hozzájuk, a film jó része már dobozban volt, és akkor már kizárólag az én jeleneteim voltak hátra. Ilyen szempontból már a film elkészülésének módja is bergmaninak hatott. Egy saját külön kis világban voltam Vickyvel, és kettőnk közül csak ő volt az, aki kapcsolatban állt a külvilággal.

A Bergman szigetében egy filmrendezőt játszol, és a valóságban is rendeztél már filmet, a Hadszínteret még 1999-ben. Sosem akartad folytatni a rendezői pályát?

Gondolkodtam rajta, sőt előfordult néhány alkalommal, hogy közel kerültem hozzá, de sosem találtam meg a kellő motivációt ahhoz, hogy újra belevágjak. Egy idő után be kellett látnom, hogy számomra ez ennyi volt. A Hadszínteret elsősorban azért csináltam meg, mert több rendező ismerősöm is biztatott, hogy nekem is rendeznem kéne. Hagytam, hogy meggyőzzenek. Egy darabig félretettem a pénzt a színészi munkáimból, mivel tudtam, hogy amíg a filmrendezéssel foglalkozom – ez nagyjából két évet vett el az életemből – , nem áll majd túl sok pénz a házhoz. Végül megcsináltam, aztán magam mögött hagytam. Nem érzem úgy, hogy valaha is újra belevágnék. Igazából csak ki akartam magam próbálni benne, mert kíváncsi voltam, hogy milyen. Magamra azonban sosem tekintettem rendezőként: az én munkám a színészet.

A film egyik mellékszereplője szájából hangzik el, hogy Bergman filmrendezőként is ugyanolyan kegyetlen volt, mint magánemberként. Színészként hogyan kezeled a kegyetlen rendezőket?

Volt már dolgom néhánnyal, a reakcióm pedig erősen függ attól, hogy mit látok a forgatáson. Ha azt látom, hogy a kegyetlensége nem öncélú, és tényleg születik belőle valami izgalmas a kamerák előtt, a viselkedése pedig csak a filmbéli extrém érzelmek megjelenítését szolgálja, akkor többnyire hátradőlök, és szó nélkül végzem tovább a munkám. Aztán ha végeztünk, elfutok. (nevet) Azonban vannak helyzetek, amikor már nem lehet ennyivel megúszni, és a kegyetlenségből konfrontáció lesz, mert már túl sok az, amit az illető művel. Az évek alatt megtanultam, hogyan lehet köddé válni egy forgatáson. Eltűnök, és csak olyankor jövök elő, amikor szükség van rám. Ez jól működik számomra, mert így el tudom kerülni a konfliktusokat. Próbálok nem figyelni mások dühkitöréseire. Ha dühöng egy rendező, inkább elvonulok könyvet olvasni, és próbálom elterelni a gondolataimat. A tapasztalatom szerint egy ilyen személyiségű rendezőt nem tudsz megváltoztatni azzal, ha rászólsz: nem kezd el tőle jobban viselkedni. Most már ott tartok, hogy nem veszem fel a dolgot, nem izgatom magam emiatt.

Nagy rajongója vagyok a Twin Peaksnek és David Lynchnek, te pedig azon szerencsések közé tartozol, aki szerepelhetett a sorozat harmadik évadában. Elmesélnéd, hogyan került a Twin Peaksbe és milyen volt a közös munka David Lynch-csel?

Egyszerűen csak kaptam egy hívást azzal, hogy „David Lynch szeretné, ha benne lennél az új Twin Peaksben”. Úgy mondtam azonnal igent, hogy egy szót is olvastam volna a forgatókönyvből, vagy bármit is tudtam volna a szerepről. Kezdő színészként csodáltam a filmjeit a dél-londoni Brixton egyik mozijában. Imádtam az éjféli vetítéseiket, és emlékszem, egy ilyen alkalommal láttam a Radírfejet, ami teljesen letaglózott.  Kiválasztott engem és Jennifer Jason Leight, akivel nem sokkal korábban együtt szerepeltünk az Aljas nyolcasban, de Davidnek fogalma sem volt erről. Véletlen volt, hogy pont kettőnket választott, és ez annyira David Lynches. Ő egy elképesztően kedves, a stábtagokkal hihetetlenül törődő rendező: fantasztikus a hangulat egy David Lynch forgatáson. Vittem magammal a fényképezőgépemet is a forgatásra, rengeteg fotót készítettem, és igyekeztem minél többet lógni Daviddel és figyelni, ahogyan dolgozik. Az egyetlen probléma a Daviddel közös munkában az, hogy egyszer véget ér. Nagyon nehéz volt búcsút mondani ennek a forgatásnak, annyira jól éreztem magam. Fantasztikus lenne, ha egyszer még lehetne részem benne. Elképesztőek a rendezői instrukciói. Van egy jelenet a filmben, amikor a karakteremet szitává lövik egy furgon hátuljában. David csak annyit mondott, hogy

Hihetetlen volt, de azonnal értettem, hogy mire gondol. (nevet) Előjönni egy ilyen mondattal egy rendkívül erőszakos jelenet forgatásán: ez annyira David!

A Sundown című filmed nagyon különleges darab, láthatóan minden nézője mást gondol róla, ahogy az ott játszott karakteredről is.

Az eddigi tapasztalatom szerint mindenki más filmet látott, és ezt borzasztó érdekesnek találom. Mivel a karakterem, Neil egy igazi rejtély, ezért a nézők azt látnak bele, amit csak akarnak. Én persze színészként tudtam, hogy Neil mit miért tesz, viszont ezt nem feltétlenül szerettük volna a nézők tudomására hozni. Imádom, hogy valaki komédiának látja, más meg azt gondolja róla, hogy Neil egy pszichopata, de mondták rá azt is, hogy szörnyeteg, sőt olyat is hallottam, hogy mekkora bátorság kell ahhoz, hogy valaki meghozzon egy ilyen döntést, és merjen kötöttségek nélkül élni. Színészként lélegzetállító, ha egy alakításodat a nézők ennyiféleképpen értelmezik. Pedig csak annyi történik, hogy egy férfi az élete egy pontján úgy dönt, hogy nem úgy él tovább, ahogyan azt mások várják tőle, hanem úgy, ahogyan igazán szeretne. Hogy ez jó-e vagy sem, mindenki maga döntheti el. Bizonyos értelemben Neil maga a misztikum, más szempontból azonban nyitott könyv. Trükkös, igaz? (nevet) Próbáltam őt a lehető legminimalistább módon játszani, a lehető legkevesebb színészi eszközzel. Azt szerettem volna, ha a hátam mögött hagyom a színészt, és a lehető legtermészetesebben mozgok a kamerák előtt.

Vannak zavaró színészi manírjaid?

Időnként azon kapom magam, hogy vannak. Dolgozom azon, hogy megszabaduljak tőlük. Vannak trükkjeim, amiket arra használok, hogy kerüljem a manírokat. Az egyik ilyen… nem, ezt mégsem mondhatom el. (nevet) A lényeg, hogy van egy belső folyamat, amit használok, ami ahhoz kell, hogy ki tudjam zárni a külvilágot, amikor forogni kezd a kamera. Fontos, hogy ne érezzem azt, hogy egy filmforgatáson vagyok és egy teljes stáb vesz körül, mert ha érzem ezt, az a manírokat is előhozza belőlem. Ha pedig a néző kiszúr egy-egy ilyen színészi manírt, azonnal ki tudja őt rántani a filmélményből. Ha forogni kezd a kamera, próbálok nem színész lenni.

A Sundownban játszott karaktered szempontjából fontos az is, hogy ő jelenti a gazdag európait a szegény Mexikóban. Fontos volt ez a szempont számodra?

Persze, hiszen a saját bőrömön éreztem. Amint kiléptem a hotelszobámból Acapulcóban, minden arra emlékeztetett, hogy privilegizált helyzetben vagyok. Ahogy a karakterem is. A luxushotelben játszódó jelenetek forgatása után egészen sokkoló volt látni, hogy ezt a parádés, minden földi jóval ellátott helyet csak egy kapu választja el a nyomornegyedtől. Egészen döbbenetes az a politika, ami hagyta, hogy ez létrejöjjön. A Sundown nagyon erős és hatásos képet mutat arról, mi zajlik most Mexikóban. Michel (Michel Franco, rendező) mexikói, szóval jól ismeri mindazt, amit bemutat a filmben. Meg akarta mutatni, hogy működik a mai Mexikó. Persze a maga családi hátterével Michel is privilegizáltnak számít Mexikóban, de ezzel ő is tisztában van, és az volt a célja, hogy ne privilegizált nézőpontból láttassa a hazáját.

A világ egyik legveszélyesebbnek számító városában, Acapulcóban forgattatok…

Igen, említették a dolgot. (nevet)

Előfordult, hogy veszélyben érezted magad? Nem féltett a családod?

Semmilyen problémám nem adódott. Nyilván vigyáztak is ránk, aggódtak az épségünkért. Nem egyszerű ott biztonságos körülmények között forgatni. Azért választotta Michel pont ezt a várost, mert gyerekként ide járt nyaralni a családjával. Húsz-harminc évvel ezelőtt ez még egy olyan város volt, ahol ki lehetett engedni a gyerekeket, hogy játsszanak a tengerparton. Nem idegeskedtem a forgatás helyszíne miatt vagy azért, hogy mi minden történhetne velem ott. Rengeteg rendőr és katona biztosította a forgatást a környéken, és ezzel tisztában voltam. Forgattam már korábban Kolumbiában, szóval tisztában voltam azzal, milyen a munka, ha egy veszélyes környéken zajlanak a felvételek. A legtöbb, amit színészként egy ilyen helyzetben tehetsz, hogy megbízol azokban, akik a forgatás biztonságát szavatolják.

Sokszor előfordult már veled, hogy egy rendező szándékosan neked írt egy szerepet?

Quentin (Quentin Tarantino) rendszeresen ezt csinálja. Ő mindig konkrét színészekben gondolkodik, amikor forgatókönyvet ír. Persze a Kutyaszorítóban esetében ez még nem így volt, de az ezt követő munkáiban már igen. A legtöbb rendezőnek azonban nem egyetlen színész forog a fejében, amikor előkészít egy filmet, inkább van egy listája a legalkalmasabbnak tűnő jelöltekről. Sokszor azt, akit a legjobban akarnak egy szerepre, meg sem merik kérdezni, mert annyira félnek a visszautasítástól. Emlékszem, amikor James Gray-el dolgoztam a Kis Odesszán, és nagyon szenvedett attól, kinek adja Irina és Arkady Shapira szerepét, megkérdeztem tőle, hogy ki az, aki szerinte a legjobb lenne a szerepre. Rávágta, hogy Vanessa Redgrave és Maximilian Schell, de nem fogja megkérdezni őket, mert úgyis nemet mondanának. Bátorítottam, hogy tegye meg, hiszen legrosszabb esetben mi történhet? Nem lesznek benne a filmjében. De akkor se lennének benne, ha nem kérdezi meg őket. Végül megkérdezte, és a film aztán velük forgott le. Ebből az esetből azt tanultam meg, hogy ha szeretem egy rendező munkáit, akkor érdemes szólnom neki, hogy szívesen dolgoznék vele. Ne azon múljon a dolog, hogy netán ő is szívesen dolgozna velem, de attól fél, hogy úgyis nemet mondanék az ajánlatra. Michel Franco-t is úgy ismertem meg, hogy a Cannes-i Filmfesztiválon odamentem hozzá, és elmondtam neki, hogy szívesen szerepelnék egy filmjében.

Négy évtizednyi karrier számtalan szerepe hagyott valamilyen nyomot rajtad? Idővel más emberré válsz a szerepeid által? Hatással vannak rád?

Sosem tanultam a színészmesterséget, egyszerűen csak belecsöppentem. Minden egyes munkámból tanultam valamit, egy kicsit mindegyik változtatott rajtam. Az első munkám Alan Clarke Made in Britain-jében volt, ahol szorosan követtük a forgatókönyvet, majd rögtön utána jött Mike Leigh és az Időközben, amit meg az elejétől végigimprovizáltunk. Néha azt se tudtam, hogy mit csinálunk. Két film, két rendezői stílus, két külön világ. Ezután pedig jött Stephen Frears, szóval képzelheted. Nagyon gyorsan megtanultam, hogy ezt a munkát nagyon sokféleképpen lehet csinálni. Rájöttem, hogy ugyanazt a szerepet is nagyon sokféleképpen lehet eljátszani. Vannak szerepek, amik rengeteg előkészületet, utánajárást és kutatómunkát igényelnek, máskor meg pont az a lényeg, hogy ne csinálj semmit, egyszerűen csak állj a kamera elé és kövesd a megérzéseidet. A Sundown egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozott.

A karaktered a Sundown nagy részében részeg. Van valamilyen bevált módszered arra, hogyan kell jól részeget játszani?

Attól függ, milyen hatást akarsz elérni. Ebben a filmben ugyan Neil tényleg folyamatosan iszik, viszont nem akartuk, hogy ez annyira látszódjon rajta. Úgy issza a söröket, mintha vizet inna. Nem részegedik le, csak folyamatosan szintet tart. Nemrég egy másik filmben egy aktív alkoholistát játszottam: ott fontos volt, hogy ez a külsején és a mozdulatain is észrevehető legyen. Ez egyáltalán nem egyszerű. Nagyon sok filmet nézek – főleg régieket – , és mindig érdekes nézni a színészeket, ahogy próbálnak részeget játszani. Olykor meggyőző az eredmény, de számos alkalommal látom, hogy a színész csak megjátssza magát. Nemrégiben A szerelem beleszól című Katherine Hepburn – Cary Grant filmet néztem, amiben Grant a szerepe szerint végig részeg. Egészen lenyűgöző teljesítményt nyújt: nemcsak a részegséget látni, hanem a karakter szomorúságát is. Tény, hogy harsány alakítás, mégis hihető.

Említetted, hogy főleg régi filmeket nézel. Elárulod, hogy miért?

Főképp a feleségem hatására, ő szoktatott rá. Imádjuk a TCM csatornát, annak a műsorán gyakran találunk valamit. A covid lezárások időszakában folyton ezt néztük. Elképesztő a filmtörténeti tudása, mindent tud mindenről. Gyakran szoktunk tematikus napokat tartani, nemrég például eldöntöttük, hogy megnézzük Barbara Stanwyck összes filmjét. Miért is ne? Az a nő fantasztikus. De végigmentünk már Bette Davis, Joan Crawford, Cary Grant vagy Katherine Hepburn filmográfiáján is. Imádom nézni, hogy a filmkészítők hogyan végezték a munkájukat régen, mert így látod a kontextust, és azt is, hogy ez az idők során hogyan változott. Bette Davis-szel volt alkalmam együtt dolgozni egy igazán rossz Agatha Christie-adaptáción (Tükrökkel csinálják), de még így is hatalmas élményt jelentett.

Visszatértél a Marvel univerzumba, nyáron újra láthatunk majd a She-Hulk című sorozatban Förtelemként. Elárulod, hogy miért?

Mert felkértek rá. (nevet) A Marvelre a gyerekeim miatt mondtam igent annak idején, szinte csak poénból vállaltam el A hihetetlen Hulkot. Ezzel akartam őket megviccelni. Viccesnek találtam, hogy ennyi év után felkértek, hogy visszatérjek. Ráadásul az ajánlat pont a covid lezárások idején érkezett, amikor jól jött egy olyan munka, amiből ki lehet fizetni a számlákat, és lehet mellette csinálni olyanokat is, amik nem fizetnek ennyire jól. Ha az ember elvállal egy nagy filmet, az mindig lehetőséget teremt arra, hogy utána pár kisebb, extrémebb projektben szerepelhessen. Ettől függetlenül élveztem a Marvel forgatást is, jó móka volt. Nem vagyok sznob, én ezt is bírom. Megyek, amerre a pénz van. (nevet) Jó, ez vicc volt, de az nem vicc, hogy valamiből tényleg meg kell élni, az ember meg oda megy, ahol munkát és fizetést ajánlanak neki. Arról meg nem is tudtam, hogy valahogy a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendájában is szerepelek. Felvettek velem pár mondatot, tényleg csak pár perc volt, de már olyan régen történt, hogy meg is feledkeztem róla. Aztán hív a sajtósom, hogy te tényleg benne vagy az új Marvel filmben? Eleinte azt se tudtam, miről van szó. (nevet)

A Bergman szigete már látható a magyar mozik műsorán, a Sundown hazai forgalmazásáról egyelőre nem értesültünk.