Öt ember volt a temetésén, pedig ő fedezte fel a Backstreet Boyst és az N’Syncet

Lou Pearlman 2016 augusztusában, nyolc rács mögött töltött év után halt meg a börtönben. Amikor a hatóságok felkeresték a családtagjait, hogy vegyék át a holttestét, senkinek nem kellett. A temetőben még sírkövet sem kapott, a temetésén végül összesen öten vettek részt. Mindez annak tükrében különösen furcsa, hogy Pearlman nélkül nem létezne a Backstreet Boys és az N’Sync, a kilencvenes évek meghatározó fiúbandái.

Annak tükrében viszont már érthető, hogy a férfi az élete során több mint kétezer embert vert át a sajátos piramisjátékával, nagyjából félmilliárd dollárt zsebelve be tőlük és különféle bankoktól. Az elfogása után ebből mindössze tízmillió dollárt tudott visszaadni. Voltak emberek, akik az életük összes megtakarítását bízták rá a megnyerő mosolyú üzletemberre, és arra is akadt példa, hogy az átverés következtében valaki a saját kezével vetett véget az életüknek.

A popzene árnyoldala: Lou Pearlman felemelkedése és bukása egy háromrészes dokumentumfilm a Netflixen, ami egyszerre szól a kilencvenes évek popzenéjéről, illetve magáról Pearlmanről. Utóbbiról nemcsak egykori barátai, üzletfelei, áldozatai és alkalmazottai nyilatkoznak, hanem kamera elé ült a Backstreet Boys és az N’Sync több tagja is, például Chris Kirkpatrick, Howie Dorough vagy A.J. McLean, de megszólalnak tagok az olyan későbbi, és már kevésbé sikeres boybandjeiből is, mint a Natural vagy az O-Town. A téma tehát rendkívül izgalmas, épp ezért különösen furcsa, hogy a róla készült dokumentumfilm ennyire félresikerült.

Egy biztosítási csalással kezdődött

Lou Pearlman repülőgépek bérbeadásával foglalkozott, és az üzletfelei között számos híres zenész is megjelent. Az egyik ügyfele lett például a New Kids on the Block nevű fiúbanda, ő pedig rácsodálkozott, hogyan gazdagodhatott meg ilyen gyorsan néhány ennyire fiatal srác, hogy tőle repülőket béreljenek. Amikor utánajárt, hogy milyen összegeket keresett a zenekar, úgy döntött, hogy ebbe a businessbe be kell szállnia. Bár a zenéhez nem értett, pénze bőven volt ahhoz, hogy a megfelelő embereket fogadja fel maga mellé. Pontosabban: előteremtette a pénzt hozzá.

Pearlmannek akkoriban volt egy léghajós reklámozással foglalkozó cége is, ami különböző nagyvállalatok reklámjait a magasból mutatta az embereknek. A léghajók aztán egymás után hullani kezdtek az égből. A biztosítóknak valamiért nem tűnt fel a gyanúsan magas balesetszám, így Pearlman a biztosítási pénzből kapott közel 3 millió dollárt, az összeget pedig az általa összeszedett fiatalokból álló Backstreet Boys befuttatására fordította.

A pénzszórás eszelős volt. A fiúkat még senki nem ismerte, de már testőrökkel jártak fellépni, magángépeken repültek és őrülten drága turnébuszokkal szállították őket, miközben még iskolák tornacsarnokaiban léptek fel, jellemzően nem fizető közönség előtt.

Egyenes út a szakításhoz

Ez eleinte csak részben vált be. A Backstreet Boys meghódította a német tinik szívét, de az amerikai áttörés elmaradt. Míg ezen dolgozott, egy B-projektben is gondolkodott. Létrehozta az N’Syncet, mivel úgy gondolta, hogy előbb-utóbb lesz még valaki, aki előáll egy Backstreet Boyshoz hasonló fiúbandával, és ha ez úgyis elkerülhetetlen, akkor az a valaki legyen inkább ő. Mintha a Coca Cola és a Pepsi egy kézben lenne – legalábbis ez állt az ötlet mögött, és Pearlman üzleti zsenialitását jelzi, hogy a terv működött.

A férfi nem egy szerény, háttérbe húzódó menedzser volt, hanem ahol csak lehetett, hangsúlyozta, hogy ő áll a két sikersztori mögött. Többször nyilatkozott magáról úgy, hogy ő a fiúzenekarok hatodik tagja. A két boyband Pearlman vállalata, a Transcontinental része volt, ő pedig a zenekarok futtatása mellett gondoskodott arról, hogy a zenei siker miatt rávetülő reflektorfényt arra fordítsa, hogy minél több befektetőt vonzzon a cégéhez. Bár az üzleti életben fontos szabály, hogy családtagok és közeli barátok pénzére nem hajtunk, a menedzser először őket vonta be, hogy aztán sok száz ember akarjon részesévé válni a (mutatott) sikerének.

A menedzser elöl járt a dokumentumok hamisításában is. Az adóhivatal felé szerény bevételekről számolt be, míg a bankok felé kilőttek a számok, hogy minél kedvezőbb feltétellel kapjon hiteleket, amiket aztán újabb meg újabb hitelekből fedezett. A bajok akkor kezdődtek, amikor az aranytojást tojó tyúknak számító zenekarainak feltűnt, hogy Pearlman kihasználja őket. A világsiker dacára egészen nevetséges összegekről szóltak a nekik szóló csekkek, a banda tagjai pedig ügyvédek egész sorát alkalmazta, hogy mielőbb szakíthassanak a pénzéhes menedzserrel.

Ahol nincs erkölcs…

Bár a szakítás híre bejárta a világsajtót, Pearlman hírneve nem szenvedett csorbát, hiszen olyan popzenei zseninek tartották, aki bármihez ér, az arannyá válik. Ezután ipari mennyiségben gyártotta a popbandákat, a jelszava pedig az volt, hogy addig lesz igény a fiúbandákra, amíg léteznek tinilányok a világon. Az O-Townnal vagy a Naturallal már csak mérsékelt sikert ért el, de a befektetők bizalma sokáig töretlen maradt, ő pedig mindig mindenkit megerősített, hogy a lehető legjobb helyen fial a pénze. Az általa épített piramisjáték aztán a kétezres években kártyavárként omlott össze, ő pedig elmenekült az országból, tönkrement emberek százait hagyva maga mögött. Végül a hatóságok elfogták, és az élete utolsó nyolc évét rács mögött töltötte, de ez kevésbé vigasztalta azokat, akik az életük megtakarítását bízták rá. A dokumentumfilmben megszólal az öngyilkosságot elkövető alkalmazottjának édesanyja is, akinek a megtakarított pénze szintén Pearlmannél kötött ki.

Vigyázat, csalunk!

Lou Pearlman története kétségtelenül filmbe illő, azonban David Terry Fine munkája számos hibával bír. Egyrészt nem mélyed el eléggé a kilencvenes évek boyband kultúrájában, és egyáltalán nem érdekli, hogy az egészet valójában olyan fekete fiúbandákról koppintották le, mint a Boyz II Men. Nem megy bele abba sem, hogy Pearlmant azzal is megvádolták, hogy zaklatta egyes fiúbandák tagjait, sőt a film szerint a férfi valójában teljesen aszexuális volt, egyáltalán nem foglalkoztatta a szexualitás.

A háromrészes doksisorozat ráadásul teli van önismétlésekkel, bizonyos információk többször hangzanak el a kelleténél, és túl sok időt tölt el a csalássorozat részleteinek bemutatásával még azután is, hogy már bőven értjük a működését. A piramisjátéka áldozatai pedig jóval kevesebb időt kapnak, mint amennyi indokolt lenne, Pearlmannel pedig a tettei súlyához képest túlságosan megértőnek mutatkozik a film, olykor még szimpátiát is keltve vele szemben.

Az pedig egészen különös, már-már érthetetlen lépés, hogy a dokumentumfilmesek mesterséges intelligencia segítségével egy régi, Pearlmanről készült videót használva azt a látszatot keltik, mintha ő is nyilatkozna a filmben – igaz, erre figyelmeztetik a nézőt. Ez még akkor is problémás, ha a saját könyvének mondatait adják a szájába. Egy dokumentumfilmtől talán elvárható lenne, hogy hamisítás helyett a valóságot dokumentálja, és ez még akkor is igaz, ha bizarr módon a „csalás” kicsit illik a földkerekség egyik legnagyobb csalójának sztorijához, akinél hosszabban senki sem tudott üzemeltetni egy piramisjátékot.

A popzene árnyoldala: Lou Pearlman felemelkedése és bukása a Netflix kínálatában látható.