Amikor egy híresen jókedélyű ember öngyilkos lesz, az még a szokásosnál is nagyobb megrázkódtatást jelent. Miért tette? Miért nem szólt, hogy nincs jól? Segíthettem volna neki? Valószínűleg Mányai Zsuzsa környezete is feltette magának ezeket a kérdéseket, miután a színésznő 1999. január 6-án véget vetett az életének. Mányai szemeiben mindig huncut csillogás lapult, mint aki folyton készen áll egy jóízűt nevetni, és a hitvallása is hasonlót tükrözött:
Borzasztóan szeretem, ha az emberek körülöttem mosolyognak. Mindenkit kérek, legyenek szívesek mosolyogni, mert azt hiszem, hogy a mosoly gyógyít, mert olyasmit közvetít, ami hiánycikknek számít, pedig borzasztóan nagy szükség lenne rá
– nyilatkozta a Színházi Életnek 1990-ben.
Ám úgy tűnik, hogy sem a saját tükörképének mosolya, sem másoké nem volt elég ahhoz, hogy őt életben tartsa.
Mi leszel, ha nagy leszel? Színésznő!
Azokban a családokban, ahol a felmenők maguk is mind színpadi mesterséget űznek, talán nem meglepő, ha a gyerek is erre a pályára lép. Mányai nagyapja operaénekes volt, édesapja, Mányai Lajos színész, míg édesanyja, Simon Zsuzsa színésznő. Mondhatjuk, hogy a kicsi Zsuzsa (akkor még Klára Anna) élete teljes mértékben a színpad körül forgott, még azzal együtt is, hogy szülei, zsidó származásuk miatt csak a „száműzöttek” társulatában léphettek fel a világot jelentő deszkákon akkoriban.
Bár művészekről volt szó, Zsuzsát mégis nagyon kemény kézzel fogták. Ő maga nyilatkozott arról, hogy négyéves korában már órája volt, és ha elkésett, akkor bizony az édesanyja azzal fogadta: „megbántottál”. (Képzeljük csak el, hogy a mai szabad nevelés világában ez mennyire lenne elképzelhető…) Ennek ellenére rajongva szerette a szüleit, olyannyira, hogy hét évesen levelet írt a minisztériumba, hogy szeretné anyja nevét is viselni, az apjáé mellett. Néhány nappal később Mányai Klára Anna már Mányai Zsuzsa néven élt tovább. Ismétlem, hét éves volt ekkor.
Forrás: Facebook
A családi életük kiegyensúlyozott volt – az elvárt fegyelem ellenére is –, hatalmas szeretettel vették őt körbe, és amikor idejekorán úgy döntött, hogy követi a szüleit a színészi pályán, azok mindenben támogatták, feltétel nélkül. 1971-ben vehette át a diplomáját a színművészetin, és tehetsége már egészen korán nyilvánvalóvá vált – rögtön a Nemzetibe szerződtették –, mégsem szállt a fejébe a siker. Sőt, a lehető legnagyobb tisztelettel fordult a szakma, és a szülei felé.
„…elsősorban apám és anyám próbamódszerére emlékszem vissza. Apám mindig leírta szerepeit, néha többször is, és megtanulta. Aztán elővett két labdát, s itthon úgy mondta a szöveget, hogy labdázott közben. Ilyen módon ellenőrizte, hogy akkor is tud-e koncentrálni a szövegre, ha a figyelmét szándékosan eltereli valamivel. Anyám lélektani alapon épített, azt kereste, honnan és hová jut el a figura, mi a helyzete a darabban. Ilyen pszichológiai alapon rendez az Irodalmi Színpadon, a főiskolán, vagy játszik a Thália Színházban. Kétféle ember ötvöződött bennem, kétfajta tudást kell lepárolnom, egyesítenem, összegeznem, ha sikerül egy hosszú pályán. De remélem, kivágom magam…” – nyilatkozta.
Sikerre született
Karrierjét bárki megirigyelhette volna. A Nemzeti csak a beugró volt számára, 1978-tól a Vidám Színpadon folytatta, és a Magyar Filmggyártó Vállalatnak is tagja lett. Három évre rá fellépett a Játékszínben, a Reflektor Színpadon, 1994-től a Vidám Színpadon, 1987-től pedig az Fővárosi Operettszínház tagja lett. Dúskált a szerepekben, a közönség pedig egyszerűen imádta őt, főleg azokban a karakterekben, ahol a komika énje került előtérbe.
Emellett a filmes karrierje is szárnyalt. A Szeleburdi család, Szerelem első vérig, Szomorú vasárnap, Éretlenek – a ’70-es, ’80-as és ’90-es évek játék- és tévéfilmjeiben kisebb-nagyobb szerepekben biztos helye volt. Láthattuk őt a Lindában, a Szomszédokban vagy épp a Kisvárosban is, mint a korszak kedvelt sorozataiban. És mégis… Hiába a boldog, békés gyerekkor, a remek karrier, Zsuzsa boldogtalan volt. Ennek hátterében pedig pont az állt, ami a sikerét és a karakterét jelentette: az alkata.
Budapest, 1973. június 2.
Mányai Zsuzsa és Halász Judit (b-j) színészek Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij regényéből készült Aljosa Karamazov című televíziós játékfilm forgatásán. A film rendezője Lengyel György.
MTI Fotó: Keleti Éva
Önértékelési problémák
Mányai már gyerekkorában sem volt nádszálkarcsú, mégis, mindenki úgy szerette őt, ahogy volt. Pici túlsúllyal, de annál élettel telibben. Különösen a közönség élvezte, hogy egy hús-vér nőt látnak a színpadon és a tévé képernyőjén, akinek a szeme ráadásul folyton vidámságról árulkodott, bár valószínűleg ez csak a látszat volt. (Ez is azt mutatja, mennyire jó színésznő volt.)
A színésznő sosem volt kibékülve az alakjával, utált tükörbe nézni, mindig azt gondolta, hogy kerekdedsége karakterszínésznővé teszi őt, és ennek megfelelően ilyen szerepeket is vállalt.
Noha a magánéletéről sokat nem tudni, nem volt szerencséje a szerelemben sem, sosem ment férjhez, ami még inkább rányomta a bélyegét amúgy is melankolikus személyiségére. Emellett több rejtélyes betegség is gyötörte, nyilván ez sem segített neki abban, hogy jobban érezze magát. Az önértékelési problémái egyre inkább eluralkodtak rajta, és egy ponton túl már nem volt sajnos visszaút.
Fotó: Facebook
Halálát rejtély övezi
Zsuzsa 15 éves volt, amikor az édesapja meghalt, ami tátongó űrt okozott az életében. Édesanyja lett a legfőbb támasza és bizalmasa, ám 1996-ban, 85 éves korában ő is elhunyt. Olyan csapás volt ez a színésznő életében, ami még tovább taszította a magány és boldogtalanság gödrébe, és hiába a folyamatos munka és elfoglaltság, mégsem tudott onnan kikecmeregni. 1999-ben önkezével vetett véget az életének, 49 éves volt ekkor.
Halálát öngyilkosságként kezelik, de mégis rejtély övezi, ugyanis egyes források szerint súlyos betegségének is szerepe volt abban, hogy végül így döntött. Ám arról, hogy ez pontosan milyen betegség volt – depresszió, netán valami más – semmit nem tudni. Zsuzsa a Farkasréti Temetőben lelt örök nyugalomra.