Hollywood megtörte, a pszichiátria térdre kényszerítette: Frances Farmer tragikus sorsa

Senkinek ne legyenek illúziói: az, ami Hollywood színfalai mögött zajlik, sosem volt sétagalopp. A hírnévvel járó csillogás hajlamos elvakítani az átlagember ítélőképességét, mert a sztárgyár nagyon ügyes, ha látszatról van szó. Mégsem szabad mindent elhinni, amit a szem lát, és ez régen még inkább igaz volt. A stúdiók a saját tulajdonukként kezelték színészeiket, és ha valaki nemet mondott a kérésükre – ami inkább volt parancs, mint tényleges kívánság – az rövid úton leírta magát.

Frances Farmer erre a legjobb példa, akinek a tehetség és szépség mellett bőven kijutott észből is, csakhogy a régi sztereotípiát – miszerint egy nő vagy okos, vagy szép – nehezen lehet felülírni. Neki sem sikerült, ez pedig egyenesen a végzet karmai közé taszította.

Hányattatott gyerekkor

Ha van valami, amiben a nevelési szakértők közös nevezőn vannak, az az, hogy egy gyereknek stabilitásra van szüksége. Nos, Frances Farmer az állandóságot sosem ismerte. Szülei már egészen korán elváltak, az anyja össze-vissza hurcolta az Egyesült Államokon belül, majd amikor a kislány a terhére lett, úgy dobta vissza az apjának, ahogy csak tudta. Ezt követően a szülei megint egymásra találtak, hogy aztán néhány éven belül ismét elváljanak, ez idő alatt pedig Frances gyakorlatilag már az egész országot bejárta, hála a felelősségteljes szülői mintának.

Ilyen gyerekkor mellett kisebbfajta csoda, hogy nem kallódott el, sőt, egyenesen remekelt a gimnáziumban. Aktív tagja volt az iskolaújságnak, ahol többek között arról is írt, nem ateista, de hogyan higgyen el olyan Istenben, ami még semmi jót nem tett érte? Az Isten halott című esszé gyakorlatilag egyenes úton vezette őt a Washington Egyetem újságírás szakára, ahol harmadéves hallgatóként megnyerte egy baloldali újság pályázatát, és fődíjként a Szovjetunióba utazhatott. Jó ötlet volt? Egyáltalán nem. Bár a hidegháború előtt járunk, egész pontosan 1935-ben, a Szovjetunióval lepacsizni már ekkoriban sem számított különösebben népszerű dolognak az Egyesült Államokban. Ráadásul egy dolog egy istenfélő közösségben ateistának lenni, na de kommunistának is? Ez már önmagában felér egy halálos ítélettel.

Ez azonban Farmert egy pillanatig sem érdekelte, 1935-ben egyszerre szerezte meg újságírói, valamint drámaszakos diplomáját.

A színésznő, aki nem vágyott csillogásra

Visszatérve az USA-ba Farmer úgy gondolta, szerencsét próbál a színházi világban. Drámai szerepekre vágyott, lehetőleg klasszikusokban, de egy tehetségkutató ügynök meggyőzte arról, hogy csináljon képernyőtesztet. Mindössze 22 éves volt, amikor a Paramount Pictures hét éves szerződést íratott alá vele, ami látszólag olyan volt, mintha megnyerte volna a főnyereményt. Maga Farmer sem sejtette, hogy a halálos ítéletét szignózta.

Az csak a kezdet volt, hogy eltüntették a fogai közötti rést, de amint megkapta a Rhythm on the Range főszerepét Bing Crosby mellett, a stúdió úgy ítélte meg, ideje a személyiségén is változtatnia. A színésznő ugyanis nem volt díva, a szó szoros értelmében: többre értékelte a csillogó partiknál, ha a férjével otthon maradhatott. Csendességét és visszahúzódó természetét pedig ridegségként aposztrofálták.

– hangzott az ítélet Adolph Zukortól, a Paramount vezetőjétől, Farmernek pedig láthatóan nem volt választása, mint tűrni. Tűrni, hogy úgy adta-vette a stúdió, mintha a tulajdona lenne, hogy minden döntésébe beleszóltak, és megpróbálták a magánéletét eladni a sajtónak. Őt azonban nem olyan fából faragták, hogy nyeljen. Kiállt magáért, hangot adott annak, ha valamivel nem értett egyet, de ezzel csak azt érte el, hogy hisztérikának bélyegezték, akivel lehetetlen együtt dolgozni. 1940-ben a depressziója olyan mértéket öltött, hogy úgy döntött, visszalép egy szereptől a Broadwayn, ami miatt pénzbírság mellett a professzionalizmus hiányát is felrótták neki. Miután pedig a házassága 1942-ben véget ért, végleg kicsúszott a lába alól a talaj.

A terror és félelem börtönében

Mint sokan mások, Farmer is az alkoholban keresett vigaszt, ami a munkájára is kihatott. 1942-ben lekapcsolták a rendőrök, amiért kivilágítatlanul autókázott. A színésznő nem volt hajlandó a felszólítás ellenére sem átadni a vezetői engedélyét és sértegetni kezdte a rendőröket, ezért bevitték az őrsre. Pénzbírságot kapott, amit nem fizetett meg, ezért végül elfogatási parancsot adtak ki ellene. Szinte pontosan ezzel egy időben egy stúdiófodrász bántalmazással vádolta meg, arra hivatkozva, hogy Farmer a forgatáson felpofozta és elmozdult az állkapcsa az ütés következtében.

Végül mégsem börtönre ítélték, hanem pszichiátriai kezelésre, ahol mániás depressziót állapítottak meg nála. Később átszállították egy másik intézetbe, ahol az új diagnózis már paranoid skizofrénnek bélyegezte. Nem ez volt azonban a legrosszabb. Inzulinsokk terápiát kapott, ami tulajdonképpen egyet jelentett azzal, hogy eszméletvesztéses kómát idéztek elő nála, majd, mielőtt elszállt volna belőle az élet, intravénásan adagolt cukorral „felélesztették”.

A barbár kezelés akkoriban elismert terápiának számított, és a színésznő több ízben átesett rajta, mielőtt hazaengedték. Nem meglepő módon az egészségében nem állt be javulás, ezért újra intézetbe került, ezúttal elektrosokk terápiát alkalmaztak nála.

„15-20 hozzám hasonló lánnyal álltam a sorba, ilyen vagy olyan okból a kórházban. Kaptunk oltást, vagy hidroterápiás fürdőt, vagy áramütéses kezelést. Ennek oldania kellett a feszültséget és elhallgattatni minket, ami sikerült is. Egyáltalán nem hibáztatom a kórházat – úgy gondolom, hogy mindent megtettek annak érdekében, hogy gondoskodjanak az emberekről, de nem hiszem, hogy sokat segített” – írta az 1978-ben kiadott életrajzi könyvében, az Árnyékvilágban.

1944-ben az orvosok gyógyultnak nyilvánították, de alig telt el egy év, a szülei kérésére ismét be kellett vonulnia – ezúttal már öt évet töltött a pszichiátrián, az erőszakos és agresszív betegeknek fenntartott részlegen.

Elmondása szerint minden olyannak ki volt téve ebben az időben, amit manapság a pszichothrillerekbe beemelnek:

Könyvében úgy nyilatkozott, hogy lobotómián is átesett, ami nem lenne meglepő, hiszen akárcsak az inzulin- vagy az elektrosokk, ez is közkedvelt eszköz volt a mentális betegek gyógyításában. Ugyanakkor a családja állította, ez már csak a színésznő fikciója volt. Hogy mi az igazság? Valószínűleg sosem tudjuk meg.

Újrakezdés és végső hanyatlás

Miután Francest kiengedték az intézetből, az anyja felügyelete alá került. 1953-ban szabadult ez alól, és ebben az időben úgy tűnt, hogy végre sikerül ismét visszanyernie a kormányzást az élete felett. Újra férjhez ment, saját műsort kapott az NBC-nél, így műsorvezetőként, sőt üzletasszonyként is egyre nagyobb megbecsülésnek örvendett. Még a színpadi berkekben is tárt karokkal fogadták, mi több, megkeresztelkedett, tehát minden arra mutatott, hogy innen már csak felfelé vezet az út. Az újabb válás után azonban újfent kibillentette, egyre gyakrabban nyúlt a pohárhoz, és amikor ittasan balesetet okozott, az végleg a karrierje végét jelentette. Utolsó előadását így írta le:

Életének hátralévő részét festéssel és versírással töltötte. Frances Farmert azonban nem a mellőzöttség, de még csak nem is a rengeteg kezelés vitte örökre a sírba – bár nagy valószínűséggel ez is közrejátszott abban, hogy daganatot diagnosztizáltak nála. Nyelőcsőrákban vesztette életét, 1970-ben, 56 évesen.

Forrás: 1, 2, 3