Bár a félelem velünk született érzelem és már egy apró baba is képes félni, minden gyereknek van egy olyan időszaka, mikor látszólag eszébe nem jut ilyesféle érzelem. Aztán alakulnak és fejlődnek, és kialakulnak azok a félelmek bennük, amiknek tárgya van. Egészen különleges félelmeket fejleszthetnek ki magukban, amiknek látszólag, szülőként legalábbis semmi értelmük, teljesen irreálisak, és nem is értjük.
Nálunk is eljött ez a pont. Persze, nem lenne teljes a kép, ha nem mondanám el, hogy voltak helyzetek, amikben én bizonyultam gyávábbnak, mint a saját gyerekem. Tudom, hogy triviális, de én bizony félek a rovaroktól. Jó, a mezei szúnyogtól nem, de a pókok esetében már elfog a rettegés. Mivel kertkapcsolatos lakásban éltünk, hat és nyolclábúakból egészen széles volt a paletta nálunk. Volt, hogy hazaérve százlábúval találtuk szemben magunkat, volt, hogy egy fülbemászó grasszált a szőnyegen, és a mai napig nem tudom, mi annak a pókfajnak a neve, aminek hangyaszerű teste van és tűzvörös lábai, de olyanból is előkerült olykor egy-egy példány. Ilyenkor én voltam az, akinek reszketni kezdett a keze és a gyerek volt az, aki nagyvonalúan megmentette szülőanyját a természet eme félelmetes teremtményeitől. Értsd, SIMÁN megfogta őket, és kipaterolta a lakásból. Még ma is.
Pedig azt mondják, a félelmeink egy jó részét tanuljuk. Például egy rossz élmény kötődik későbbi félelmünk tárgyához vagy látjuk a szüleinken a rettegést, és amit rajtunk látunk, az úgy is van alapon mi magunk is rettegni kezdünk. Hát nem tudom. A gyerek a rovaroktól cseppet sem tartott. Én viszont sosem féltem a szakállas emberektől.
Merthogy neki először csak a szakállas bácsik tűntek rémesnek, de annyira, hogy zokogva rohant el a közelükből a gyerek. Aztán a fényképezőgépek jöttek egy időre, és akkortájt csak lopva lehetett egy-egy képet készíteni róla az utókor számára. A legdurvább az volt, mikor szakállas férfi próbálta fotózni, és ilyenre a baráti körben is többször volt példa, de a bölcsődében is, ahol egyedül az én gyerekem volt, akiről nem lehetett képet választani. Mert csak egy készült. Miután átlógott a fényképezős bácsi elől a másik csoport szobájába, sikerült elkapni és megnyugtatni egy pillanatra, míg elcsattant az exponálás. A kép örökre őrzi azt a végtelen szeppentséget és azt a könnycseppkezdeményt, amit nem tudtak levarázsolni róla a fotók kedvéért.
Tiszta mák, hogy a családban is bőséggel akad szakállas pasi és a fényképezőgépek sem ritkák. Mivel a családtagokkal alapvetően szeretetteljes volt már akkor is a kapcsolata, a szakállal szép lassan megbarátkozott. A fényképezőgépes rettegésén pedig úgy sikerült felülkerekedni, hogy a kezébe adtam és megmutattam, mire való, majd hagytam, hogy használja is. Egész érdekes képgyűjteményt kattintgatott így össze, érdekes volt az ő szemszögéből látni a világot.
Az egyik legfurább félelme mégsem ez volt. Nem, nem is az ágy alatt lakó szörnyek – olyanok nálunk nem voltak –, sem a csúnya néni vagy az ufók, akik benéztek az ablakon – ilyenek viszont nagyon is, de a függöny megoldotta a dolgot. A legfurább az volt, mikor kiderült, hogy retteg az anyámék nappalijában, a dohányzóasztalon virító fokföldi ibolyától. Tényleg.
Az is elég kalandos volt, mire rájöttünk, hogy mi a baja. Mert már a szobába belépni sem akart, csak állt és visított. Mikor nagy nehezen sikerült megnyugtatni és kiderült, mi az üvöltés tárgya, nagyon nehéz volt visszafojtani a röhögést is. Aztán próbáltuk elmagyarázni neki, hogy a virág nem bánt, nem harap, nem csíp és szúr, még akkor sem, ha a levelei szőrösek. Eleinte még ódzkodott, de egy kiskanna és a locsolás meggyőzték, hogy nincs félnivalója. Azért még hetekig nagyon óvatosan ment csak a közelébe – biztos, ami biztos, sosem lehet tudni, mikor vadul meg egy fokföldi ibolya, és ugrik torokra.
Itt még olcsón megúsztuk a félelemmel való szembenézést és leküzdést. Nem így volt azonban a bringázástól való félelmével. Ami nálunk azért volt sarkos kérdés, mert az apja kifejezetten bringás, így szerettünk volna együtt is kerékpárra pattanni, és hármasban kitekerni mondjuk a Rómaira. Ezt simán megoldottuk, míg a gyerekülésben utazott a család legkisebb tagja, de amikor saját bringát kért – kizárólag sárga jöhetett szóba, tippeljen mindenki, melyik volt akkoriban a legritkább szín a kerékpárok között –, előjött ez a dolog. És nagyon, nagyon sokáig megoldatlan maradt.
Magára a bringára szívesen felült és tekerte is. Mondjuk gyökkettővel. Itt elég volt hiúsági kérdést csinálni a dologból – az nem lehet, hogy nem tudsz erősebben és gyorsabban tekerni, aki ilyen nagy és ügyes, annak fix, hogy megy –, vagy versenyt – fogadjunk, hogy nem tudsz leelőzni! Le tudott. Sík terepen minden további nélkül ment neki. Sőt, emelkedőn is tolta neki, mikor nekem már a nyelvem lógott, neki még arra is volt energiája, hogy közben danolásszon.
Ám ha egy lejtő került az utunkba, megállt a tudomány. Mert a lejtőn a bicikli felgyorsul és esni lehet. Az esés meg fáj, úgyhogy jobb is megelőzni. Viszont egy lejtő tetején laktunk: ha csak a gyerekbiciklit kellett volna lecibálni a játszótérre, akkor lecipeltem az aljára, ha viszont három drótszamárral jöttünk ki a kapun, mindenki csak a sajátját tudta kormányozni. Legalábbis elvileg, mert a gyerekét is le kellett valahogy juttatni a hegyről, ami annyira kényelmetlen volt, hogy hamarosan megpróbáltuk rávenni, küzdje már le a lejtőtől való félelmét.
Mutattunk jó példát: felült az egyikünk és szépen lecsorgott, míg a másikunk a tetőről figyelte a gyerekkel együtt, mi történik. Persze, sosem történt semmi, de a gyereket ez nem győzte meg. Akkor aztán jöhetett a fékek működésének részletes magyarázata és az elmélet gyakorlatba ültetése. Kétfélével is rendelkezett a bringa, volt rajta fékkar meg kontra is. A fékkar használata nehéznek bizonyult, lejtőn lefelé a kontra viszont nem az igazi, mert ahogy rátekert, a bringa is megállt. Vagyis a családi bringázásokból csak családi lejtőlegyőzések lettek volna. Plusz a kontra utáni újraindulás valahogy sosem akart elérkezni, ha már egyszer sikerült megállni.
Ekkor a szabadság érzéséről is beszélgettünk egy ideig. Hogy amikor csak mérsékelt fékezéssel, de mered hagyni, hogy a bringa begyorsuljon, az mekkora királyság! Lobog a haj, veri a menetszél az arcod, kitágul a tüdő, olyan, mintha repülnél, hát létezhet ennél jobb érzés? A gyerek szerint igen, létezhet, egy egész csomót tudott felsorolni. Volt köztük nem egy olyan, ami tényleg kifejezetten versenyképesnek tűnt.
Úgyhogy nem maradt más hátra, be kellett vetnünk a nagyágyút, az igazi nehéztüzérséget. „Oké, figyelj! Van egy üzleti ajánlatom! Ha le mersz jönni a lejtőn úgy, hogy nem fékezel be minden percben tökig és míg 10-ig elszámolok, lent vagy az alján, kapsz egy gombóc fagyit!”
Belátom, ez a szülőség legalja, a csődök csődje, hát milyen anya az olyan, aki ilyen hülyeséggel akarja megvesztegetni a gyerekét – nem mintha nem csinálná ezt minden szülő legalább párszor az életben –, de legalább nem is vált be.
Mert azért a gyerek nem hülye, a félelme meg akkora volt, mint a Mount Everest, azt meg egy gombócnyi fagyival úgysem lehet lebontani. Úgyhogy emeltem a tétet. Két gombóc, három, oké, legyen négy…! Ha azt hitted, meghatotta, tévedsz. Nyolcig értem el a számolást, mire akkora színes és édes fagyihalom jelent meg a lelki szemei előtt, amik eltakarták a félelem hegyét!
Akkor vett egy nagy levegőt, és leereszkedett a lejtőn. Majd megtette másodjára és harmadjára is, nyolc gombócért azért illik megdolgozni. Onnantól nem volt megállás: ha nem is mint egy kamikaze pilóta, a gyerek simán bringázott a lejtőn. Kicsit pipiskedve és óvatoskodva, de már ment neki.
Hogy mi lett a nyolc gombóc fagyival? Mivel az ígéret szép szó, természetesen megkapta, de csak két részletben. És idén anyák napjára egy cserép fokföldi ibolyát kaptam tőle!