Hogyan derült ki a betegség?
2010-ben szültem meg a kisfiamat, és utólag kiderült, hogy már ekkor megvolt a probléma. Nagyon gyakran voltam rosszul, sokat volt tüdőgyulladásom, és emiatt lett végül a kisfiam koraszülött. Lázas voltam, a láz beindította a szülést, így a 32. héten érkezett. Én szimplán eléggé rosszul voltam, azt gondoltam, hogy megint tüdőgyulladás. A szülés után a kicsitől teljesen elkülönítettek, oda se mehettem hozzá. Végül jobban lettem, hazajöhettünk mind a ketten. Azt gondoltuk, hogy vége, de egy hónapon belül megint nagyon rosszul lettem, újabb tüdőgyulladásom lett. Mindig egy kicsit felgyógyultam, de a tünetek újra és újra jelentkeztek. 2011 karácsonyán már annyira rosszul voltam, hogy nem tudtam felkelni az ágyból sem, a karácsonyfa díszítésében sem tudtam részt venni.
A hátam rettenetesen fájt, nagyon csúnyán köhögtem, volt, hogy vért köhögtem, de ezt akkor nem mertem elmondani a páromnak sem.
Nem is próbáltad meg kivizsgáltatni magad?
Párszor kijött az ügyelet, de csak antibiotikumot kaptam a “tüdőgyulladásomra”, az orvosok sem nagyon tudták kezelni, mert nem tudták, mi lehet a baj. Végül elmentem a háziorvosomhoz, aki meghallgatott és azonnal elküldött röntgenre, mert nagyon csúnya volt a légvételem. Meg is csinálták a felvételt, ahol egyből látszódott, hogy baj van, haza sem engedtek, de csak annyit tudtak mondani, hogy tüdőgyulladás. Kaptam infúziót, bent feküdtem egy hétig, majd hazaengedtek, de visszarendeltek CT-re, mondván, hogy van valami a röntgenen, amit szeretnének jobban megnézni.
Megcsinálták a CT-t, látták a foltot, ekkor egy hörgőtükrözést csináltak. Ledugtak egy csövet a tüdőmbe, próbálták kiszívni a nem létező nyákot, de a cső beleakadt a daganatba. Vettek szövetmintát (külsőt, belsőt).
Telefonáltunk az eredményekért, a külső minta rendben volt, a belső minta kapcsán viszont személyes konzultációt kért az orvos. Ebből már tudtuk, hogy nagy baj van. Én teljesen összeomlottam, csak a páromat küldtem be.
Nagy nehezen hazaért, ő egy erős ember, de ő is elsírta magát, amikor elmondta, hogy a belső mintában találtak rákos sejteket.
Elindult a lavina, mindenféle vizsgálatok következtek sorra. A sebészek összeültek és arra jutottak, hogy műthető vagyok. Az egész bal tüdőmet eltávolították. A jobb tüdő 3 lebenyből áll, a bal pedig kettőből, nekem a balt teljes egészében kivették. Szerencsére időben elcsípték a daganatot, ki tudták venni az egészet. Még nem kaptam se kemót, se sugarat. Ha 1-2 hónappal tovább húzom, akkor valószínűleg áttétessé vált volna. Így ha el is terjedt, legalább ki tudták venni egyben.
Hogyan sikerült feldolgozni ezeket a híreket 22 évesen?
Amikor kiderült a betegség, nagyon megijedtem, 1 éves volt a pici. A felét fel sem fogtam.
Amikor a párom elmondta, hogy mit találtak a felvételen, nagyon megijedtem. Utólag belegondolva vicces, mert amikor elmondta, magamhoz vettem egy üveg vodkát, megittam, és azt mondtam, majd utána gondolkodunk.
Napokig sajnáltam magam, ágyban feküdtem csak, nem láttam az élet értelmét. Pár nap múlva összekaptam magam, megfogadtam, hogy megteszek mindent, amit az orvosok mondanak, hogy minél hamarabb meggyógyuljak. Persze ez a helyes hozzáállás, ez vitt csak előre.
Milyen tünetei voltak a betegségnek?
Már terhesség előtt voltak fulladásproblémáim, bármit elkaptam, egyből a tüdőmre ment. Elmentem én a tüdőgondozóba is, ahol azt mondták, asztmás vagyok. Akárhányszor visszamentem, mindig az asztmát mondták. Nagyon gyenge voltam. Már annyira nem volt erőm, hogy ha le kellett hajolnom valami játékért, csak úgy tudtam feljönni, hogy valamiben megkapaszkodtam. A párom mindenben mellettem volt. Amikor be kellett feküdnöm a műtétre, legalább háromszor eljátszottam, hogy visszaültem a kocsiba, hogy én ezt nem csinálom végig. Pánikbeteg voltam, vagyok, aminek az egyik tünete a fulladás, nehézlégzés, azt hittem, ezért nem kapok levegőt. Az orvosokhoz se szívesen mentem.
Egy ilyen súlyos betegséggel, egy 1 éves gyerek mellett hogyan tudtad átvészelni ezt az időszakot?
A párom segített, de neki dolgoznia kellett járni. Az ő édesanyja nagyon sokat segített, nem tudom, nélküle hogyan csináltuk volna végig. Nagyon sokat volt a mamánál a kisfiam. Nem szoptattam a koraszülés miatt, nem volt tejem, így nem kellett, hogy mindig a közvetlen környezetemben legyen a kicsi. Az én szüleim messzebb laknak, ők kisebb mértékben tudtak segíteni. A pici miatt nehezen tudtam kezelni a helyzetet, nem tudtam, meddig leszek bent a kórházban. Az is felmerült bennem, hogy talán vissza se jövök, akkor mi lesz vele.
Mindennap arra gondoltam, amikor a picivel játszottunk, hogy vajon 2 hónap múlva látom-e még. Nagyon sokat sírtam, nehéz volt elviselni, hogy nem tudom, hazajövök-e a fiamhoz.
Mostanra a jobb tüdőfél kezd átterjedni a bal félbe is, kezdi átvenni a területet, van egy ilyen képessége a tüdőnek. Sokat kérdezgettem műtét előtt erről, hogy akkor hogyan is lesz ez, nem fogok tudni nagy levegőt venni. Mindenki azt mondta, hogy szinte ugyanolyan életet élhetek majd, mint előtte. Persze a sportolásban vannak korlátaim, nem emelhetek nehezet, nem tudok futni, de ezek minimálisak. De igazából sokkal rosszabbra számítottam. Inkább a lelki oldala nehéz nekem.
Idővel túlsúlyt szedtél fel, most pedig nagyon fitt vagy. Hogyan alakult a súlyod?
43 kilóra fogytam a betegség alatt, később pedig 70 kilóra híztam. Évek alatt rakódott fel rám sok plusz kiló. A daganat kivétele után megnyugodott a szervezetem, elmúlt az állandó gyulladás. 2-3 év alatt rakódott rám ez a felesleg. Most karácsony után elégeltem meg a dolgot. Januárban kezdtem az életmódváltást, addig elvoltam a sajnálatommal a saját kis világomban. Bennem volt, hogy “úgysem mozoghatok”, “úgysem tudok semmit csinálni”.
Már persze többen mondták, hogy meg kéne állni, nem egészséges ekkora súlyfelesleggel élni, és én sem éreztem jól magam a bőrömben, sehova nem akartam menni, nem akartam semmit csinálni. Most 55 kiló vagyok újra. Előtte mindent és nagyon rendszertelenül ettem, például éjfélkor is képes voltam zabálni. Rendeltem a netről egész napos menüt, semmi mást nem eszem mellette, van benne reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora. Szerencsére van benne süti, szóval kívánós nem vagyok, de az adagokat, a beosztást nehezen éltem meg. Nem azért, mert kevés, hanem azért, mert be volt osztva, hogy csak azt ehetem és semmi mást. Amikor a páromnak meg fiamnak főzöm a pörköltet, vagy sütök valami süteményt, akkor nehéz visszafognom magam.
A sport a te állapotodba mennyire fér bele?
Nehezet nem emelhetek, hogy az izmokat ne terheljem túl. Mozoghatok, de oda kell figyelnem magamra.
Sportolni januárban kezdtem el, futni az udvarunkon szoktam csak, de 2 kör után rettenetesen ki vagyok fulladva. Leginkább ellipszis tréneren kezdtem el edzeni, könnyebb tornavideókra mozogni. Csináltam magamnak edzéstervet, az egyik nap erősítek, a másik nap kardiózom.
Az orvosok mindig azt mondták, hogy fogom érezni, ha nagyon fulladok, ott abba kell hagynom. Ezt nem szoktam megvárni, hamarabb abba szoktam hagyni. A súlyzózást is csak 2 kilóssal csinálom, nem emelgetek nehéz súlyokat. 10 percet bírok az ellipszis tréneren edzeni, utána pihennem kell. Mindennap csinálok 30 percet, ami nekem bőven elég, de ennyi időt mindennap rászánok az edzésre.
Voltak olyan pillanatok, amikor nagyon abba akartam hagyni, azt gondoltam, minek ez nekem, úgysem tudom megcsinálni. Az ételekhez hamarabb hozzászoktam. Nehéz volt mindennap ráállni akkor is a gépre, amikor nem volt kedvem. Ma már nem tudnék kihagyni egy napot, annyira megszerettem. A közvetlen környezetem egy picit féltett, hogy “ezt mégsem kéne”, ne vigyem túlzásba egy ilyen tüdőműtét után. Azt elfogadják, hogy a fogyás fontos, de a mindennapi sportot nem annyira támogatják. A párom támogat, sőt igazából ő is rákapott újra a sportolásra, együtt szoktunk már mozogni.
Mi motivál a továbbiakban? Már egészséges vagy, milyen céljaid vannak?
A célom, hogy újra 50 kiló legyek, de inkább az, hogy büszkén menjek ki a strandra, mindannak ellenére, ami velem történt.
Jelenleg egészségügyi asszisztensnek tanulok, mindig is egészségügyben szerettem volna dolgozni. Most meg főleg, mert a velem történtek kapcsán beleláttam sok mindenbe. A pánikbetegséget már megtanultam jól kezelni, a tanulásba sem kezdtem volna bele, ha úgy éreztem volna, hogy nem vagyok jól.