Kilátástalanságtól a reményig: így küzdöttem meg egyetemistaként az enyhe depresszióval (x)

Nagy volt rajtam a nyomás

Éva 20 éves, első éves tanár szakos hallgató egy vidéki egyetemen. „Pontosan egy hónapja jártam egyetemre, amikor azt éreztem, hogy innen most azonnal menekülnöm kell. A szüleim elvárása volt, hogy mindegyik gyermeküknek diplomát adjanak a kezébe, én viszont megijedtem, hogy ki fog derülni a nálam ügyesebb, gyakorlottabb évfolyamtársak között, hogy nem is vagyok elég jó ehhez a pályához – kezdi történetét Éva. – El akartam kerülni ezt az érzést, és ott akartam hagyni az egyetemet, de a családom nem támogatott ebben.

Teljesíthetetlennek tűntek az elvárások

Az őszi félév szorgalmi időszakán még átvergődtem valahogy, de a vizsgaidőszak maga volt a pokol. Volt, hogy még felkelni sem volt erőm, nemhogy tanulni. Az ismerőseim sorra posztoltak a sikeres vizsgáikról, a bulis síelésekről, miközben én ültem otthon, és se tanulni, se kikapcsolni nem tudtam. A legrosszabb az volt, hogy nem is tudtam megfogalmazni, pontosan mi a bajom. Az előttem álló feladatokat egyetlen, óriási, megmászhatatlan hegynek láttam, amelynek bénultan ültem a lábánál, tudva, hogy sosem leszek képes feljutni oda, ahova fel kell. Ezen nem segített, hogy a családom nem értette, mi a problémám. Csak annyit vettek észre, hogy nagyon lefogytam. Nem volt kedvem enni. Szomorú voltam, lehangolt, és nem bírtam magam motiválni.

Elszigeteltnek éreztem magam

Tanulás helyett sokszor egész éjszaka pörgettem a közösségi médiát, ami csak rontott a lelkiállapotomon. Hiába tudtam, hogy mindenki csak a szépet és a jót teszi közzé az életéből, úgy éreztem, nekem nincs olyan, amit meg tudnék ott mutatni. Hiába tudtam, hogy senkinek sem csupa siker és boldogság az élete, engem mégis csak még mélyebbre sodort az a különbség, amelyet mások élete és a magam mindennapjai között láttam. Rettenetesen elszigeteltnek és reménytelennek éreztem magam.

Nem voltam egyedül

Egyik nap édesanyám bekopogott a szobámba, és kicsit félszegen megkérdezte, hogy adnék-e esélyt egy növényi gyógyszernek, amely segíthet fokozni a motivációmat. Ez volt a Remotiv extra. Neki sokat segített abban, hogy megküzdjön a változókorban felerősödött szezonális depressziójával. Emlékszem, mennyire megdöbbentem a nyíltságán, és belém hasított a felismerés: „Micsoda, anya depressziós? És lehet, hogy én is az vagyok?”

A Remotiv extra volt az első, apró lépés

Így kezdtem el szedni a Remotiv extrát. Ez a vény nélkül kapható gyógyszer orbáncfűkivonatot tartalmaz – ezt a gyógynövényt a „lélek napsugaraként is emlegetik” –, igazoltan enyhíti a belső nyugtalanságot, javítja a hangulatot, fokozza a motivációt, segít az enyhe depressziós panaszok esetén. Mert igen, most már tudom, hogy ami velem történt, az enyhe depresszió volt, ami nem gyengeség, hanem egy mentális betegség, amely sokkal több embert érint, mint gondoltam volna. Köztük édesanyámat is. Nagyra értékelem a bátorságát, hogy tudott velem beszélni a saját nehézségeiről. Így nekem is könnyebb volt elfogadnom, hogy mindenkinek vannak nehéz időszakai, félelmetesen tornyosuló feladatai. Most arra törekszem, hogy ne egy levegővel akarjak felérni a csúcsra, hiszen ez lehetetlen, hanem szakaszokra, részfeladatokra osztok mindent, azok teljesítésére koncentrálok, legyenek akármilyen apróságok. Ez sokat segít, ahogy az is, hogy most már figyelek arra, hogy megosszam másokkal, ha valami nehéz.”