Truman Capote, aki a tehetségét korbácsnak tekintette

nlc | 2017. Február 14.
Kevés nála elhivatottabb írója volt a huszadik századnak. Truman Capote annak ellenére írt elképesztően nagy műveket, hogy úgy vélte, tehetsége mellé korbácsot is kapott, de kizárólag önostorozásra.

Truman Capote 1924-ben, New Orleansban látta meg a napvilágot. Négy éves volt, amikor szülei elváltak, és anyja rokonaihoz került Alabamába, egyiküket “Sook” néven több novellájában is megemlíti. Capote magányosnak érezte magát a kietlen vidéken – olvasni, írni négy évesen, unalmában tanult meg. 

1933-ban költözött New Yorkban élő anyjához, két évvel később, ötödikes diákként már komolyan foglalkozott az írással, és elhatározta, hogy író lesz. Iskolai újságokban publikált, majd 17 évesen az iskolát elhagyva a New Yorker magazinhoz szegődött újságírónak. 1943-tól már irodalmi lapok közölték novelláit, 1948-as kötete, a Más hangok, más szobák meghozta az áttörést, egy csapásra híres lett. Ezt követte az Álom luxuskivitelben, melyből 1961-ben Audrey Hepburn főszereplésével film is készült. 

A fikcióból a tények világába

Capote a film bemutatásakor már dolgozott kulcsművén, amit egy 1959-es újsághír ihletett, miszerint különös kegyetlenséggel megöltek egy farmert, annak feleségét és két gyerekét a kansasi Holcomb városában. A Hidegvérrelt 1966-ban nyomtatták ki, vele megszületett az első vérbeli tényregény: Capote számtalan interjút vett fel a nyomozókkal és az elkövetőkkel is. A könyv hatalmas sikert aratott, Capote viszont otthagyta New Yorkot, Palm Springsbe költözött, és súlyos alkoholista lett. Évekig alig írt, néha-néha publikált, majd 1980-ban Mozart és a kaméleomok címen megjelent az utolsó műve. Többször is elmondta, hogy olyan tisztán szeretne írni, “mint a hegyi patak”, és szerinte itt sikerült. A novellákkal, riportokkal teli kötetnek az előszó és a kötetet záró öninterjú ad keretet.

Truman Capote (Fotó: Leemage)

Önelemzés

“Ha valakinek tehetséget ad az Isten, korbácsot is ad hozzá, és a korbácsot kizárólag önostorozásra szánja” – írja. Könyvében Capote megjegyzi, hogy eleinte nagyon szeretett írni, később már kevésbé élvezte az írást, különösen akkortól, hogy rájött: különbség van a jó és a rossz írás, sőt a nagyon jó írás és a művészet között is. Azt mondja, ekkor sújtott le rá először a korbács, de azt is bizton állítja, hogy 17 éves korára író lett, mondván: 8 éves korától napi 4-5 órát gyakorolt, mint egy hegedűművész. Bár írt sokféle történetet, ezek közül a naplóját tartja a legérdekesebbnek.

Capote-t kamaszkorától vonzotta az újságírás, mint “független művészi forma”. Úgy vélte, hogy az 1920-as évek óta a prózában nem született újítás, illetve művészet tekintetében szűz területnek tartotta, amit be akart venni. Egészen addig kivárt, amíg el nem olvasta a szörnyű holcombi hírt, a Hidegvérrel lezárta harmadik írói ciklusát, amit egy újabb követett: ebben szintén elkezdett mindent leírni. A masszőrével történt beszélgetéstől kezdve a fogorvosával folytatott dumálásig, majd született még egy “ténykisregény”, a Faragott koporsók, és jött pár elbeszélés. Ennek gyűjteménye lett a Mozart és a kaméleonok, melyet a már említett öninterjúval zár. Capote ebben elmondja, hogy nem tudja hiba nélkül felmondani az ábécét, a matematikából pedig az összeadás megmaradt, de a kivonás nem megy. Az öninterjú egyfajta gyónás, múltba révedés és elemzés, vagy ha jobban tetszik: számvetés. A másokkal sokszor játszadozó, sziporkázó Capote kíméletletnül őszinte kérdés-feleleket játszik, és lezárja a kötetet, de kifejti: “zseni vagyok.” Az volt. Négy évvel később hunyt el, és bár világ életében “tisztán írt”, valóban itt érte el, hogy olyan kristálytiszták lettek a mondatai, mint a hegyi patak. 

Truman Capote 59 éves korában, 1984-ben hunyt el. A halottkém jelentése szerint májbeteg volt. Halála előtt alkoholt és kábítószert is fogyasztott. 

A Capote című film 2005-ben került a mozikba, ez a Hidegvérrel írásáról szól. Az írót a 2014-ben elhunyt Philip Seymour Hoffman alakította, játékát Oscar díjjal jutalmazták. 

Egyes idézeteket a Mozart és a kaméleonok című könyvből vettünk, melyet Bart István, Gy. Horváth László és Osztovits Levente fordítottak magyarra. 

Exit mobile version