Kedves Luis,
Az utóbbi időben nem voltam önmagam, és tudom, hogy te sem. Fáradtak vagyunk, kimerültek és feszültek, de persze boldogok is… folyamatosan feszegetjük a határainkat. Egy négyfős családot kell a hátadon cipelned, nem meglepő, hogy stresszes vagy és zaklatott. Hazajössz, fürdetsz, leteszed a gyerekeket. Szerencsésnek érzed magad, ha az ébresztő ver ki az ágyból, de ez ritkán történhet meg, általában az egyik gyerekünk ébreszt, aki az anyukáját sem hagyja aludni.
Egész nap itthon vagyok a két gyerekünkkel, és roppant keveset alszom. A testem… mintha nem is az enyém lenne. Nézem, ahogy lassan múlnak a percek, de közben úgy érzem, hogy nincs időm semmire, és képtelen vagyok bármit is befejezni. Hosszú, hosszú ideje kudarcot vallok nőként és anyaként. Miért nem tudok ellátni két gyereket, és közben vacsorát tenni az asztalta, mire hazaérsz? Aggaszt, hogy benned talán ugyanez a kérdés merül fel velem kapcsolatban.
Sajnálom, hogy nem egyszer vitatkoztam veled. Sajnálom, hogy rajtad töltöttem ki a dühömet. Minden egyes alkalmat bánok, amikor felemeltem a hangomat. Hogy bármi rosszat feltételeztem rólad. Hiszen hálás vagyok neked, végtelenül hálás vagyok, amiért felkelsz korán a gyerekekhez, amiért minden egyes nap játszol velük, amiért támogatsz, amiért segítesz nekem, és amiért tiszteletben tartod a nevelési kérdésekben hozott döntéseimet. És amiért kőkemény munkával a csillagokat is lehozod nekünk.
Tudom, hogy ezt sosem mondtam neked, de gyakran alszom el úgy, hogy a régi, hosszú ölelkezéseinkre gondolok. Magadhoz szorítottál, és mondtad, hogy még mindig szerelmes vagy belém, hogy még mindig csak engem akarsz. Csak mi voltunk akkor, és most is mi vagyunk, még ha az életünk egy nagyon édes, de kaotikus időszakához is értünk.
Könnyű úgy érezni, hogy jobban szerettük egymást, amíg nem voltak gyerekeink. Randiztunk, a kanapén összebújva néztük a tévét. Bolondos, szerelmes üzeneteket írogattunk egymásnak, és egymás karjaiba bújva aludtunk el. Mégis azt hiszem, hogy az az igaz szerelem, amit most kell megélnünk. Folymatosan áldozatot hozunk a másikért… kevésbé romantikus, de fontos dolgok ezek. Amikor hagyod, csak egy plusz fél órát hagyod aludni a másikat, vagy lefürdeted a gyerekeket, míg a másik kiereszti a gőzt. A gyerekeinkért adtuk fel az igényeinket, és vállvetve, egymást támogatva megyünk előre az utunkon. Ez az igaz szerelem.
Úgy hallottam, hogy kemény feladat átvészelni azt az időszakot, amíg a gyerekek kicsik. Egy boxzsák kell, és jó sok kávé… de a viccet félretéve: tudom, hogy végigcsináljuk. Már nem csak egy szerelmespár vagyunk… család lettünk. Ti vagytok az én családom, az otthonom ebben a zavaros világban, és képtelen vagyok elképzelni az életem nélkületek. Minden egyes lecserélt pelenkára, minden egyes átvirrasztott éjszakára emlékezni fogok, hiszen most ez jelenti számunkra a romantikát. És most az igaz szerelem.