Frederik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

nlc | 2016. Február 19.
Az ember, akit Ovénak hívnak,és a macska, aki már eleve nem volt ép

Ove ránéz a macskára. A macska visszanéz. Ove nem szereti a macskákat, azok pedig nem szeretik őt. Ove ezt tudja. Még Ernest sem kedvelte, és Ove sem őt, pedig Ernest mégiscsak az a macska volt, akiről Ove a legkevesebb rosszat gondolta az összes macska közül, akikkel valaha is találkozott.

És ez a macska egy cseppet sem hasonlít Ernestre. Kivéve az öntudatosságot, de Ove feltételezi, hogy ebben minden macska hasonlít egymásra. Ez a példány itt annyira kicsi és girhes, hogy akár patkánynak is elmenne. Nagy patkánynak. Ráadásul mintha további szőrcsomók hullottak volna ki a bundájából az éjszaka folyamán. Mintha ez még egyáltalán lehetséges volna.

– Mondom, hogy nem jövök ki a macskákkal, nem érti?
Fogja már fel! – próbálta Ove többször is meggyőzni Parvaneh-t tegnap.
A legvégén már azt kiabálta, hogy a macska csak az ő holttestén keresztül lakhat a házában.
Aztán most itt van. Nézi a macskát. A macska visszanéz. És Ove még eléggé feltűnően nem halt meg. Úgyhogy a helyzet igen idegesítő.

Ove vagy féltucatszor ébredt arra az éjszaka, hogy a macska, egy csipetnyi tiszteletet sem tanúsítva iránta, mellékuporodott az ágyban. A macska pedig ugyanennyiszer ébredt arra, hogy Ove visszarúgta a padlóra.
És most háromnegyed hat van, Ove felkelt, a macska pedig a konyha közepén ül, olyan kifejezéssel a képén, mintha Ove az adósa lenne. Ove olyan gyanakvással figyeli, mintha a macska épp most csöngetett volna be, mancsában egy bibliával, és azt kérdezte volna tőle, készen áll-e beengedni Jézust az életébe.

– Gyanítom, hogy most ennivalót vársz – dünnyögi Ove végül.
A macska nem válaszol. Csak hanyagul végignyal a bundája maradékán, majd az egyik tappancsát veszi kezelésbe.
– De ebben a házban nem tipegünk körbe, mint valami informatikus, és várjuk el, hogy a szánkba repüljön a sült galamb – teszi hozzá Ove figyelmeztetően, közben a macskára mutatva, hogy nyomatékosítsa, kinek is szól ez.
A macska úgy néz rá, mintha arra készülne, hogy mindjárt Ove képébe fúj egy rózsaszín rágóbuborékot.

Ove odaáll a mosogató mellé. Bekapcsolja a kávéfőzőt. Ránéz az órára. Ránéz a macskára. Miután Jimmyt a kórházban hagyták tegnap, Parvaneh felhívta egy állatorvos-ismerősét.
Az állatorvos kijött, megvizsgálta a macskát, megállapította, hogy “komoly fagyási sérülései vannak, és erősen alultáplált”. Aztán átadott Ovénak egy hosszú listát mindenféle utasításokkal, hogy mit egyen a macska, és hogyan kell őt ápolni. Mintha a macska valami kényes bútor volna. Ove pedig macskafeljavító intézet.

– Nem vagyok macskafeljavító intézet – magyarázza a macskának.
Semmi válasz.
– Csak azért vagy itt, mert az a terhes nőszemély nem hallgat az észérvekre – mondja Ove, és az ablakon át Parvaneh háza felé biccent.
A macskát, úgy tűnik, teljesen lefoglalja, hogy megpróbálja megnyalni a szemét.
Ove négy apró zoknit nyújt felé. Az állatorvostól kapta őket. Nyilvánvaló, hogy a rozzant macskának mozgásra van leginkább szüksége, és ebben Ove szívesen áll a rendelkezésére.
Minél távolabb vannak azok a karmok a tapétájától, annál jobb, érvel magában.
– Ugorj bele ezekbe, aztán mehetünk is. Késésben vagyok!

A macska körülményesen feltápászkodik, és hosszú, öntudatos léptekkel megindul a bejárati ajtó felé. Mintha vörös szőnyegen járna. Először gyanakodva nézi a zoknikat, de aztán nem ellenkezik túlságosan, amikor Ove határozottan ráhúzza őket a mancsára. Mikor kész, Ove feláll, és végigméri. A fejét rázza.
– Zokni a macskán, ez minden, csak nem természetes!
Ezzel szemben a macska, aki kíváncsian bámulja az új ruháját, hirtelen nagyon elégedettnek tűnik saját magával. Ha tudná, biztos lefotózná magát a mobiljával, aztán kitenné a képet a blogjába. Ove felveszi a kék kabátját, fölényes mozdulattal zsebre vágja a kezét, és az ajtó felé biccent.
– Na, nem nagyképűsködünk itt egész reggel. Kifelé!
És így esik, hogy Ovénak most először van társasága az ellenőrző körútján. Megrugdossa az autóforgalmat tiltó táblát. Megmutatja a macskának azt a kisebb táblát, ami egy hóborította füves részen áll az úttól pár méterre, és az van rajta, hogy Háziállatokat a lakónegyedben sétáltatni tilos. Ezt a táblát még ő tette ki, annak idején, amikor a lakóközösség vezetője volt, magyarázza határozott hangon a macskának.

– Akkor még rend volt itt! – teszi hozzá, és tovább talpal a garázs felé.
A macska leginkább úgy néz ki, mint aki sürgősen le akar pisilni valamit.
Ove előrelép, megrángatja a garázsajtót. Ellenőrzi a kuka- és biciklitárolót. A macska pedig úgy követi, mintha egy hatvankilós, rendőrségi drogkereső németjuhász lenne.
Ove rögtön gyanítja, hogy ez, a macskaösztönökkel szöges ellentétben álló viselkedés vezethetett ahhoz, hogy a macskának most hiányzik a farka és a bundája fele. Mikor az állat túlságosan érdeklődni kezd egy szemetes zacskó iránt a szelektív gyűjtőben, Ove érzéketlenül felé rúg a lábával, és kitessékeli az ajtón.

– Kifelé innen, rohadtul nem lehet szemetet enni!
A macska Ovéra bámul, de nem szól egy szót sem. Mikor Ove hátat fordít, a macska odabattyog a hóborította füves részre, és lepisili Ove tábláját.
Ove tesz egy extra kört az utca végén. Anita és Rune háza előtt összeszed egy cigarettacsikket. Fel-alá gurigatja a kezében. Az a skodás hatósági fazon úgy furikázik itt a negyedben, mintha az övé lenne az egész. Ove káromkodik, és zsebre vágja a csikket.
Amikor hazaérnek, Ove kinyit egy tonhalkonzervet, és leteszi a konyhapadlóra.
– Kapnék, ha hagynálak éhen pusztulni…
A macska egyenesen a konzervdobozból eszik. Ove állva issza a kávéját a pultnál. Mikor végeznek, Ove a csészét is, meg a konzervdobozt is alaposan elmossa, aztán félreteszi őket a csöpögtetőre. A macska kicsit úgy néz rá, mint aki meg akarja kérdezni, mi szükség a konzervdobozt lecsöpögtetni, de inkább hagyja.

– Dolgom van, nem ülhetünk itt egész nap! – közli ezután Ove.
Így a macska is megy vele. Persze rögtön nézeteltérésük is támad, hogy kell-e a macska alá az anyósülésre újságpapír, vagy sem. Ove először kétrétegnyi pletykarovatra nyomja le a macskát, de az azonnal sértetten a földre söpri a lapokat a hátsó lábával, és kényelmesen elhelyezkedik a puha ülésen.

Erre Ove a tarkójánál fogva felemeli, amire a macska meglehetősen agresszívan fúj, de Ove azért besuvaszt alá háromrétegnyi kulturális és könyvajánlót. A macska dühödt pillantást vet Ovéra, mikor az végre leteszi, de aztán csak megmarad az újságokon, és kissé sértetten néz kifelé az ablakon. Ove győztes csataként könyveli el az eseményeket, elégedetten bólint, sebességbe teszi a Saabot, és kigurul a főútra. A macska ezt a pillanatot választja, hogy tüntetőleg végighúzza a karmait az újságon, feltépve azt, és mindkét mellső mancsát rátapassza a hasadékon át az ülésre. S kihívóan néz Ovéra, mintha azt akarná megkérdezni: “És mit szólsz EHHEZ?”
Ove satufékez, a rémült macska pedig előrerepül, és beüti az orrát a műszerfalba. Ove pedig ránéz, mintha azt válaszolná: “EZT!” A macska az út hátralevő részében vonakodik Ovéra nézni, összegömbölyödik az ülés egyik sarkában, és fájós orrát dörzsölgeti. De amikor Ove bemegy a virágüzletbe, és ő egyedül marad, szépen végignyalja a kormányt, a biztonsági övet és a vezetőülés ajtajának belső oldalát, hosszú, nedves csíkokat hagyva maga után.

Mikor Ove visszatér a virágokkal, és felfedezi, hogy a kocsija tele van macskanyállal, dühösen hadonászni kezd a mutatóujjával, mintha az valami szablya lenne. És akkor a macska beleharap a szablyába. Ezt követően Ove egy szót sem szól a macskához az út hátralevő részében.
Mikor megérkeznek a temetőbe, Ove inkább biztosra megy, összetekeri a maradék újságokat, és azzal taszigálja ki a macskát a kocsiból. Aztán kiveszi a virágot a csomagtartóból, kulccsal bezárja a Saabot, és tesz körülötte egy kört. Minden ajtót ellenőriz. A macska a földön ül és őt nézi. Ove pillantásra sem méltatja, csak elmasírozik előtte.

Aztán együtt felsétálnak a fagyos, kavicsos temetődombon, letérnek, átvágnak a havon, és megállnak Sonja előtt.
Ove lesöpri a havat a kőről a kézfejével, és megrázogatja a virágokat.
– Hoztam gazt – motyogja.
– Rózsaszínt. Amit szeretsz. Azt mondták, ezek megfagynak ilyenkor, persze csak azért, hogy rávegyenek, hogy drágább fajtát vegyek.
A macska leül a hóba. Ove morcosan ránéz, aztán a sírkő felé fordul.
– Nos… igen… ez itt a rozzant macska. Most nálunk lakik. A házunk előtt akart megfagyni.
A macska mintha meg volna bántva. Ove krákog.
– Már így nézett ki, amikor előkerült – magyarázza hirtelen védekezően. – Szóval nem én tettem tönkre. Már eleve nem volt ép.
A sírkő és a macska is hallgatnak. Ove a cipőjét nézegeti pár pillanatig. Morog. Majd fél térdre ereszkedik a hóban, és a maradék havat is lesöpri a sírról. Azután kezét a kőre ejti.
– Hiányzol – suttogja.

Ove szeme sarka egy pillanatra megcsillan. Valami puhát érez a kezénél. Eltart néhány pillanatig, míg rájön, hogy a macska dugta a fejét óvatosan a tenyerébe.

(Animus Kiadó 2014., Fordította: Bándi Eszter)

Exit mobile version