A családi emlékezet négy generációra tudja visszavezetni az alkotó hobbik szeretetét. A dédnagymamám falujában komoly hagyománya volt a házi vászonra varrt keresztszemes hímzésnek – dédinek szívügye volt, hogy ez a tudás öröklődjön a családban. Nagymamám egy lánykollégiumban töltötte gimnáziumi éveit, itteni barátnőinek köszönhetően már fiatalon ismerte az összes hímzéstechnikát, tudott kötni, horgolni és gobelinezni is. Mindezt pedig édesanyám már kislányként eltanulta tőle.
“Mindent ki akartam próbálni, amit anya csinált”
“Nem mozdultam mellőle, lestem a mozdulatait, és ha lerakta a kézimunkát, alig vártam, hogy félrenézzen – rögtön belevarrtam. Ehelyett aztán kaptam saját anyagot és fonalat, hogy azzal próbálkozzak. Élveztem, hogy egyre bonyolultabb dolgokra vagyok képes, és hogy a kezem alatt alakul egy-egy minta” – meséli anya. Míg a mamám élt, anyával összhangban alkottak, korszakaik szinkronban változtak, kivétel csak a gobelinezés volt. Anyánál ennek csak a mama halála után jött el az ideje, szerepe: miközben éjszakákig varrt, lélekben maga mellett érezte őt, ami segített a gyász feldolgozásában.
Az évek során egyre több olyan szépség jelent meg körülöttem, amit a húgom, Nóri készített – rólam hamar kiderült, hogy kézügyesség hiányában csak csodálója lehetek ezeknek. Otthon nem erőltettek semmit, Nóri magától kezdett tanulni: “Mindent olyan szépen próbáltam csinálni, mint anyáék: ha valami nem sikerült, kibontottam és újrakezdtem.
Szeretem, ahogy az üres anyag életre kel attól, hogy feltöltöm fonallal, és büszke vagyok arra, amit eddig elsajátítottam nagyi és anya tudásából, ez egy elvághatatlan szál közöttünk.
A történetünk nem egyedi: két másik többgenerációs alkotó család tagjaival arról beszélgettem, hogy náluk hogyan öröklődik a kézügyesség és a hobbi anyák és lányaik között.
“Tőled tanultam“Ők vannak ott az első lélegzetvételünknél, vigyázzák az első léptünket és az összes többit is a háttérből, amíg csak élnek. Közben bölcsen, szinte észrevétlenül pakolják a felbecsülhetetlen értékű útravalót a hátizsákunkba. Az anyai tanácsok igazi kincsek, melyek elkísérnek minket egy életen át. Nem lehetünk elég hálásak értük! És nektek mit tanított az anyukátok? Írjátok meg a toledtanultam@centralmediacsoport.hu e-mail-címre a legfontosabb intelmet, amelyet valaha tőle kaptatok! A legjobb mondatokat az NLCafé szerkesztőségi zsűrije fogja kiválasztani, és majd ti szavazhatjátok meg, melyik a tíz legjobb anyai tanács. A tíz nyertes mondat beküldői NLCafé-s ajándékcsomagot kapnak. |
Tanítani és befogadni is tudni kell
Rácz Judit általános iskolai tanár, az ünnepségek előtt gyakran bízzák meg a dekorálással. Legutóbb papírpillangókat készített a ballagásra, ezúttal szülőként is részt vett az előkészületekben, mert Gréti lánya hetedikes volt, s az ő osztálya díszítette a végzősök termét. Judit kézügyessége, szépérzéke anyai örökség.
Édesanyám gyönyörűen hímzett és horgolt, sok ruhát, felsőt készített nekem, ezek ma is megvannak. Olyan ember volt, akinek a keze alatt minden kivirágzott: vágyott a szépre, és mindenben meg is látta azt. Az alkotás szeretetén kívül precizitást és türelmet tanultam tőle, ami az élet minden területén hasznomra vált” – emlékszik vissza.
Édesanyja eleinte az olyan iskolai feladatok megoldásában segítette, mint a szoknyavarrás – Judit korosztályának ez még kötelező anyag volt. “A kötéssel is órán ismerkedtem meg, erre én tanítottam meg anyát. De neki köszönhetem a keresztszemes tudásomat, horgolni főiskolásként kezdtem el. Sosem merült fel, hogy eladásra készítsünk bármit is, inkább csak ajándékoztunk, főleg a családban. Jó érzés, hogy így adhatok egy szeletet magamból: néhány éve, amikor egy kedves kolléganőm nyugdíjba ment, készítettem neki egy nagyobb keresztszemest búcsúajándékba. Mindig is az motivált bennünket, hogy ott hagyjuk a kezünk nyomát valamin, és hogy szebbé tegyük a környezetünket. Ez egy olyan önkifejezési forma, ami közben igazán ki lehet kapcsolódni” – meséli Judit, aki lányának is tudatosan választott alkotásra ösztönző, kézügyesség-fejlesztő játékokat.
Grétit nem volt nehéz megfertőzni az alkotás szeretetével: a közös gyöngyfűzések után jött a karácsonyiképeslap- és mécsestartó festés, majd a többi kreatív hobbi kipróbálása. “Többféle technikával ismerkedem, gyakran nézek DIY-videókat, és az érdekes, hasznos dolgokat olykor meg is valósítom: festettem már falat, csináltam macskajátékot és ceruzatartót is. Szeretek egyedi dolgokat készíteni, az alkotás megnyugtat, jó érzés megvalósítani az elképzeléseimet, és hogy ebben itthon támogatnak. Anyával mostanában ritkábban dolgozunk együtt, inkább csak tanácsot adunk egymásnak, mert eltér a látásmódunk, és nem szeretnénk befolyásolni a másik munkáját” – meséli Gréti.
Judit is egyetért azzal, hogy a stílusukban vannak különbségek: “Gréti önállóan bontogatja a szárnyait, és ez így van jól. A munkáin is látszik, hogy ő egy másik generáció tagja, mindenen csavar egyet. A színhasználata merészebb és szabadabb, lazábban nyúl az eszközökhöz, nincs benne az a túlzott megfelelési vágy, ami bennünk ott volt tanulás közben. Jobban ért az új technikákhoz, tehetséges a számítógépes grafikában, a versenyeredményei is ezt mutatják – ezeket az újdonságokat én tanulom tőle. Azt vallom, hogy nemcsak tanítani kell tudni, hanem befogadni is. Ez így van a kézimunkával is: a keresztszemezéshez mindig visszanyúlok, de időről időre kipróbálok valami újat, mert minden ilyen tapasztalat ad valamit. Legutóbb selyemfestő tanfolyamon voltam, amihez Gréti is csatlakozott – a felnőttek befogadták és partnerként kezelték őt. A csoportban megosztottuk egymással az ötleteinket, tapasztalatainkat, biztattuk a másikat – jó volt érezni az alkotók közötti összetartást.”
A kincs, amit senki nem vehet el
A három testvér, a 7 éves Marci, a 3,5 fél éves Barnus és a 15 hónapos Szofi éppen délutáni pihenőjét tölti. “Most van egy kis csend, ilyenkor szoktam alkotni, vagy este, miközben a férjemmel beszélgetek. A lakásban szinte nincs olyan pont, ahol ne lenne legalább egy gombolyag fonal” – meséli édesanyjuk, Panicsné Németh Natália, akinek a horgolás és a kötés régi, családból hozott hobbija. “A nagymamám nagyon kreatív volt, anyukámat ő tanította meg horgolni, hímezni és gobelinezni is. Én 9 évesen fogtam először horgolótűt a kezembe, és hamarosan el is készült az első komolyabb önálló munkám, egy tolltartó. Ez annyira megtetszett a tanító nénimnek, hogy elkérte kiállítani, ami persze dicsőség volt, de kicsit fájt érte a szívem, mert szerettem volna használni. A kötés alapjait anya mutatta meg, aki háztartástanszakos tanárként sokat kamatoztatott a nagyitól szerzett tudásából, hiszen olyan dolgokra tanította a gyerekeket, amik hasznosak, és szebbé teszik az otthont. A hímzés is hamarabb ment, mint ahogy a tananyagban elértünk oda: a néptáncos kendőmet magam díszítettem ki rózsákkal. Nagyitól rengeteg dolgot ellestem, csodáltam őt az ügyességéért, szépérzékéért. 15 éves koromban veszítettem el, és még most is sajnálom, hogy sem anya, sem én nem tanultunk meg tőle varrni” – mondja Nati, aki aztán néhány évre, Marci születéséig félretette a gombolyagokat.
“Az újrakezdéskor sokat tanultam egy ismerősöm nagymamájától és anyukájától, elkezdtem oktatóvideókat nézni, ráadásul egyre több kötő, horgoló barátnőm lett. Ma már a gyerekek is motiválnak a fejlődésre: időről időre leadják a kívánságlistájukat – most Angry Birds-mánia van náluk sapkaőrülettel kombinálva, de szeretik a horgolt játékokat, az amigurumikat is. Nemrég elkezdtem bepótolni azt, amit a nagyimtól nem tanultam meg: egyre többet varrok, leginkább a gyerekeknek, és élvezem, hogy ennek hamar van látványos eredménye. Jó érzés, amikor büszkén újságolják az oviban, hogy a ruhájukat, játékukat én készítettem. Egyáltalán nem olcsóbb megcsinálni ezeket, mint készen megvenni, sőt – de mégis más, jobb. Az alkotás egyébként is kikapcsol, szeretem, hogy maradandó dolgok születnek a kezeim között.” Nati erre minden lehetőséget megragad, így lett sötétben világító horgolótűje is.
Egyszer a beteg gyerek mellett virrasztottam a sötétben, nem mozdultam mellőle akkor sem, amikor aludt, de közben jó lett volna lefoglalni magam valamivel. Ekkor jutott a férjem eszébe a világító tű mint megoldás.
A kötésben Natitól ma már néha édesanyja kér tanácsot. Kapcsolatuk kitűnő, a nők közötti összetartás a kézimunkázáshoz hasonlóan családi hagyomány.
Anya mindig is keményen dolgozott, erre tanított engem is, és odafigyelt arra, hogy az élet minden területén megálljam a helyem. Tizenéves koromban azt mondta, hogy addig nem enged egyetemre, míg nem tanulok meg főzni: akkor nem értettem, hogy miért fontos ez, de amikor elkerültem kollégiumba, és a többiekkel ellentétben el tudtam látni magam, rájöttem, hogy igaza volt.”
Bár Szofi még kicsi, Nati biztos abban, hogy a többgenerációs hagyományokba őt is beavatja majd: “Biztos, hogy mindent meg fogok neki tanítani, mert ez a tudás olyan kincs, amit nem vehet el tőle senki.”