Takaros udvarok, régi épületek – a mezőkövesdi Kisjankó Bori utcában keressük a Népi Művészetek Házát. Itt dolgozik Zeleiné Pap Bernadett, és itt vár bennünket az édesanyjával. Amikor elénk jönnek, mindkettőjükön a hagyományos matyó népviselet ring, csakhogy az ő ruhájuk nem a boltból való, maguk varrták, hímezték.
Betti már kétévesen fűzte a tűbe a cérnát
Mezőkövesden még jó harminc éve is minden lány hímzett. Az anyák, nagymamák mutatták a lányoknak, hogyan kell szép matyó rózsát az anyagba varázsolni. Jucika néni, Betti édesanyja úgy emlékszik, kétévesen már tű volt a lánya kezében.
Ahogy más házaknál, nálunk is az anya, nagynéni, nagymama tanította meg a kislányt hímezni. Akkoriban, amikor elvégeztük a házimunkát, a ház elé ültünk ki a padra, ott hímeztünk. Kitanyáztunk – csak így mondtuk. A gyerekek körülöttünk játszottak, Betti a tűbe fűzte a szálat.
Hosszú, akár egyméteres fonallal hímeztünk, de a tűpárnába nem csak egy szín volt beleszúrva, hanem több is. Nyolc, tíz, ahogy a minta kívánta.”
“Alig vártam, hogy elfogyjon, és újat fűzhessek – emlékszik vissza Betti. – Ott ültem a porban, és néztem anyukámék serény mozdulatait. Később megtanultam hímezni is, egészen 12 éves koromig odáig voltam érte, de aztán a hímzést lecseréltem a táncra, és el is felejtettem 30 éves koromig. Hébe-hóba hímeztem, de nem mindennap, nem szerelemből.”
Jucika néninek még mindig megvannak az első matyó mintával díszített munkái: az általános iskolából egy terítő, amelybe a nevét is belevarrták, mert kiállították. Aztán egy blúz ujja következett, majd egyre nagyobb és bonyolultabb munkák. Mezőkövesden sok asszony a hímzés után kapott pénzzel egészítette ki a családi kasszát. Ő is így volt vele.
“Tőled tanultam“Ők vannak ott az első lélegzetvételünknél, vigyázzák az első léptünket és az összes többit is a háttérből, amíg csak élnek. Közben bölcsen, szinte észrevétlenül pakolják a felbecsülhetetlen értékű útravalót a hátizsákunkba. Az anyai tanácsok igazi kincsek, melyek elkísérnek minket egy életen át. Nem lehetünk elég hálásak értük! És nektek mit tanított az anyukátok? Írjátok meg a toledtanultam@centralmediacsoport.hu e-mail-címre a legfontosabb intelmet, amelyet valaha tőle kaptatok! A legjobb mondatokat az NLCafé szerkesztőségi zsűrije fogja kiválasztani, és majd ti szavazhatjátok meg, melyik a tíz legjobb anyai tanács. A tíz nyertes mondat beküldői NLCafé-s ajándékcsomagot kapnak. |
Rózsa, tulipán, bimbócska
A hímzéshez végtelen türelemre van szükség. Hiába a technikai tudás, hiába a gyakorlás, ha valaki nem képes naponta órákig hímezni, sosem készül el.
“Az én kedvencem továbbra is a matyó rózsa, bár lehetne tulipánt, bimbócskát is választani. Rózsából is van százféle.
Nagyon gazdag motívumrendszere van a matyó világnak – mondja Jucika néni. – A lányom azonban még rajtam is túltett. Ma már mestere a szakmájának.
Betti előbb elvégezte a magyar-népművelés szakot, férjhez ment, később a táncot abbahagyta, kisfia született. Akkor érezte úgy, hogy hiányzik neki a helyi érték, az alkotás – hogy mindennaposan az életében legyenek a hagyományok.
“Elvégeztem egy ötéves kézműves szakiskolát, ahol kézi-gépi hímzést, csipkeverést tanultam, és szakoktatói diplomát is szereztem. 1991 óta az egyesületnél dolgozom – meséli Betti. – A mi munkánk nagyon sokrétű, van, aki csak rózsát hímezni tud, van, aki mintát rajzolni. Már az alapanyag-választáson sok múlik. Ki tudja a sablonálást elvégezni. Fonalból is háromféle van: selyem, pamut, gyapjú. A selyemből készült munkáknak különösen szép fénye van, a gyapjú sötétebb tónusú, vastagabban rajzolt mintákat ad. Régen is sokan hímeztek, de annak, aki egyenletesen, szépen, precízen dolgozott, hamar híre ment.”
Generációkat köt össze a fonal surrogása
Amikor az anya és a lánya hímezni kezd, hirtelen csend ül a szobára. Csak a surrogását lehet hallani a fonalnak, ahogy belemerül a rámázott anyagba, majd nagy lendülettel kirepül onnan. A karok, a vállak mind mozognak, már értjük, hogy miért fájlalja néha Jucika néni. A hosszú, egyméteres fonal nagy ívet ír le. Betti gyűszűben hímez, Jucika néni anélkül. Nem mindenben egyeznek. Betti imádja újratervezni a mintákat, most éppen a piros, meggyszín és a sárga a kedvence, azokkal dekorálja a futót – ez valójában már nem is a hagyományos színvilág. Jucika néni kevesebbet tér el a régitől, más tájegységek motívumrendszerébe sem kalandozik el. Betti bátrabb, tanári vénája is kiütközik: mindent kipróbál, mindenbe belefog. Nem egy versenyen egymás mellett állítják ki a munkájukat, idegen meg sem mondaná, melyiket hímezte az anya, melyiket a lánya. A szemfülesek, hozzáértők azonban már lehet, hogy megállapítják – de csak akkor, ha őket is megismerték. Lehet a stílus visszafogott, elegáns, játékos…
A hímzésben benne van a lelkünk, a szívünk – árulja el Betti. – Az egyéniségünk is. Ma már nem mondhatom azt egy fiatal lánynak, hogy gyere, hímezz, és abból fogsz megélni. Ez a kézimunka tulajdonképpen megfizethetetlen. Egy-egy munkánkban több száz óra van, hónapokig készítjük. Van, hogy a száz forintos órabér sem jönne ki, ha kiszámolnánk. Ezt valaki vagy szenvedélyből űzi, vagy sehogy.
Annak a világnak húsz éve vége, hogy minden mezőkövesdi lány hímez. Szép, szép, de inkább csinálja más, mondogatják. Ha meg is tanítják őket, nem biztos, hogy élnek a tudással, hogy akár egy terítőt kihímeznek. Akarod vagy nem akarod – ez is döntés kérdése. Nekem talán szerencsém van, a munkám a hobbim. Pedig a hírünk messze földre elér. 15 éve folyamatosan nyerjük az országos pályázatokat, a munkáink sosincsenek itthon, mindig egy kiállításon vannak.”
A hímzésben az a jó, hogy ollóval javítható
Amikor Betti kicsi volt, az anyukája sokféleképpen motiválta. Egy idő után még pénzt is adott neki, ha elvégzett egy-egy hímzési feladatot.
“Muszáj, hogy aki dolgozik, érezze, hogy annak értéke van – avat be Jucika néni. – Betti szeretett hímezni, de motiválni, dicsérni akkor is kellett. Sokak kedvét elveszi, ha csak azt hallják, hogy nem jó, bontsd vissza. A hímzésben az a jó, hogy ollóval javítható – de azért az az ügyes, aki az ollóját arra használja, hogy a fonalat vágja el, nem a bontásra.”
Minden virágot másképp kell hímezni. Nem mindegy, honnan indítjuk, merre tart a szálirány. Annyira szépen kell eldolgozni, hogy ne is látszódjon. Ha egy mestermunkát megfordítunk, a visszája ugyanolyan szép, mint e teteje. Nem lógnak ki fonaldarabok, nincs csomó a szál végén.
Betti halad a korral. Az egyesület honlapján videóban oktatja azokat, akik nem tudnak elmenni Mezőkövesdre, de szeretnék megismerni a titkát.
“Oktatási céllal, már 30-40 felvétel segíti a kíváncsiakat. Akadnak még elszántak – csak lehet, hogy éppen Zalaegerszegen élnek – mosolyog Betti. – Sok írott szabály nincs, de az összhatás fontos. Jó érzék kell hozzá. És akit a kézimunka szeretete elér, az úgy sem fogja abbahagyni.
Anyáról lányra szállt a tudomány Mezőkövesden. Hímezni már az egészen kicsiket is tanították, hiszen a matyó mintavilágú ruhákban jártak, ünnepeken különösen szépeket, díszeseket, ragyogókat vettek fel. Ma már a népviselet kevesek szekrényében található meg, de akik őrzik, tiszta szívvel teszik.
Nekem a legrosszabb mindig a karácsony, akkor ugyanis eltesszük a dobozokat, tűket, fonalakat. Nem hímzünk, ünnep van. Aztán alig várom, hogy végre elővehessem, annyira hiányzik. Sokszor hallgatok zenét, beszélgetek, ha többen vagyunk, de a csend is jó. A lelassulás, a belemerülés a munkába.
Jucika néni szégyenlős, az ujja hegyén látszik, hogy hímez. Sokszor lyukasra böködi a tű. Mint a pergamen, olyan vékony a bőre. Ha már csupa lyuk, ragtapasszal védekezik, de még akkor sem húzza fel gyűszűt, nem így szokta meg. Betti viseli, olyan sokat dolgozik, nem cseppenhet a véréből a fehér anyagra.
“Nem a gyűszűn múlik – pironkodik Betti. – Az alázaton. Nem lehet egyből mindent tudónak lenni. Én a legkisebb darabnál is gondos vagyok, mindegy, hogy zsebkendőt hímzek, tűpárnát, egy óriási terítőt vagy egy pályázati darabot.”
A matyó minta a szellemi kulturális örökség része Magyarországon. Ugyanakkor a technikai bravúr kevés, ha valaki csak szolga módjára lemásolna egy 150 éves terítőt, az ma már nem lenne elég. Mindig hozzá kell tenni valamit. Bettiék a lelküket szokták.