E napon megszűnik a harangozás: a közismert szólás szerint „a harangok Rómába mennek”, s a legközelebbi nagyszombaton szólalnak meg újra. Ezekben a napokban a a gyermekek a harangozó irányításával kerepléssel hívogatják a szertartásra az embereket. Kisebb csoportokba szerveződve, felosztották egymás között a falut, és kerepelve végigszaladtak az utcákon. Szolgálatukért tojást kaptak. A kereplés
szokásában a gonoszűző zajkeltés nyomait lehet felfedezni.
Liturgikus szokás a nagycsütörtöki lábmosás, amely évszázadokon át szerepelt az egyházi szertartásokban is. Általában magas rangú egyházi méltóságok, sőt királyok mosták meg ilyenkor tizenkét szegény sorsú ember, például koldus lábát. Az volt a célja, hogy alázatra nevelje a hatalmasokat. Annak emlékére, hogy hajdan Jézus az olajfák hegyén virrasztott, nagycsütörtök este az idősebb asszonyok a kálvárián vagy az útszéli kereszteknél imádkoztak.
Ugyancsak liturgikus eredetű a gonoszűzéssel összefonódó szokás: a pilátusverés, a pilátuségetés. Általánosan ismert szólás: „Verik, mint Pilátust”. A nagyhét egyik napján, szerdán csütörtökön vagy pénteken a gyermekek a templomban nagy lármát csaptak, verték a padokat. Bakonybélben ( Veszprém megye) a legények nagycsütörtök este kimentek a határba, tüzet raktak elégették a magukkal vitt, Pilátust jelképező szalmabábut.
Nagycsütörtököt „zöldescsütörtöknek” is nevezték, ilyenkor a jó termés reményében spenótot, fiatal csalánt főztek. Csépán úgy vélték: nagyszombaton a ház körbeseprésével a boszorkányokat is kisöprik. Erre a szokásra vezethető vissza a húsvét előtti nagytakarítás, amely magába foglalta a meszelést és a mázolást (a szoba padlójának sárral való javítását).