A gyík most véget akar vetni ennek. Ott lakik a kerti csap körül burjánzó borostyánban. Néha kiül egy kőre napozni, és néz. Engem néz. Eleinte nem nézett, menekült, azaz én menekültem jobbra, ő balra, és vélhetően kölcsönös volt egymás iránt utálatunk. Aztán a gyík – látva, hogy éjjelente miként mentem a sündisznókat a rájuk vadászó házőrző kutyánktól- azt gondolhatta, talán mégis barátok lehetnénk. És most néz.
Ne nézzél, gyík!
– mondtam neki, amikor már rá mertem nézni hosszasabban anélkül, hogy a gerincemen hideg futkosott volna – ne nézzél, mert én téged nem foglak megszeretni. De ez csak bámul, és nem rohan be a borostyán közé, sőt. Nemrég meg följött egészen a hátsó teraszra, belenézett a nyitva hagyott könyvbe, amely véletlenül Gerald Durrell volt éppen, hát mit csináljak, Gerald Durrel családjáról és egyéb állatfajtákról szóló írásait még akkor is nagyon szeretem, ha rengeteg hüllő szerepel bennük.
Úgy láttam, a gyík vigyorog. Most pedig azt mondja az én családom egyik tagja, hogy anya, milyen nagy lett ez gyík, nemrég még olyan kicsi volt, nem anyai örömök elé néz ez a gyík véletlenül? S akkor kiderült, még azt se tudjuk a közvetlen közelünkben élő élőlényről, hogy elevenszülő, vagy tojásokkal szaporodik. Úgyhogy ennek sürgősen utána kell nézni.
A gyík pedig szemlátomást egyre elégedettebb. Érthető: puszta létezésével meg bírta értetni, hogy nyugi, mi egy természethez tartozunk. Nem lehetünk egymás ellen, mert akkor magunk ellen vagyunk. És ha elférünk egy kertben, hát hogyne férnénk el a világban?