„Mért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt…?”
(Wass Albert: Miért)
Később, a pogány természetvallások eltűnésével, feledésbe merültek ezek a mondák, mégis sok régi keresztény templom épült az egykori szent helyeken, megtisztelve a táj, a hely szellemét. A honfoglaló magyarok is fákat, forrásokat tartottak szentnek, bármilyen károsításuk büntetést vont maga után, szentségtörésnek minősült. A kelták papjai, a druidák is hatalmas hársak lombja alatt imádkoztak, s e szent fákról gyűjtötték szertartásaikhoz a fagyöngyöt. Buddha is egy fügefa árnyékában világosodott meg, és majd minden ősi vallásban tisztelik a fákat.
Ez nem is csoda, hiszen mindenkiben az ég felé törést, a fensőbb világok elérésének útját jelképezik. Egy-egy fa, míg a földben, az anyagban gyökerezik, mégis az Istennel való összeköttetést idézi, ezért is szerepel a magyar népmesékben, táltosdobokon az égigérő Életfa, melyen a felső világ elérhetővé válik a kiválasztottak számára.
A Bibliában a fa a tudást jelképezi: az emberen múlik, hogy tudását jóra vagy rosszra használja fel. Összességében a régi korok embere, mivel mindennapi közösségben volt velük, ismerte, szerette és tisztelte a fákat. Ám a korabeli ismeretek néha ma is meglephetik a kutatót.
A fenti sorok szerzője, Wass Albert jegyezte meg egyszer, hogy értetlenül nézte a parasztbácsit midőn az fog-, vagy fejfájása ellen friss fűzfahajtást rágcsálgatott. Évek múltán került kezébe egy folyóirat, ami tudatta a felfedezést: a fájdalomcsillapító kalmopirin hírét amit fűzfa kérgéből vontak ki a tudósok. A bácsika persze mit sem tudott a kémiáról és a vegyjelekről: őt az évezredes, igazi tudás vezérelte.
Hihetetlen meglátásai vannak a természet részeként létező embereknek. Az ausztrál őslakók például az tartják, hogy a fák énekelnek nekünk, s csak annyit várnak cserébe, hogy az emberek visszaénekeljenek. Első látásra érthetetlen babonának tűnik, ám ha kissé tudományosan megvizsgáljuk, rögtön megértjük: a fák oxigént bocsátanak ki, ami minket éltet, mi szén-dioxidot, amelyet ők használnak fel. Ezek a törzsek az ünnepségeiken használt hangszerek nagy részét is a természetből szerzik, az összejövetel végeztével azonban ugyanarra a helyre teszik vissza a kavicsokat, ágakat, terméseket, ahol azt találták.
Fölösleges butaságnak tűnhet, ám ők már sokkal régebben rájöttek arra az igazságra, amit a modern ember nehezen ért meg. Tudják a titkot, azt hogy a harmóniát nem lehet büntetlenül megbontani. Vajon ha ilyen tempóban pusztítjuk környezetünket, nekünk hány évünk maradt még hátra? S pusztulásba rántjuk azokat a népeket is, akik fenn tudtak maradni eddig, békében a természettel és önmagukkal.