„Diane azt mondja, akkor vagyok tipikus férfivezető, amikor ijesztő dolgokat művelek. Például amikor kilövök a zöld lámpánál. Vagy amikor hirtelen ki-be ugrálok a sávokban, s közben úgy hajtom az autót, mintha ló lenne, nem pedig egy szilárd, szögletes tárgy. Imádom az érzést. Mit tehetek? Nem állítok ki magamról valami jó bizonyítványt, igaz? Sajnos túlságosan szerelmes vagyok abba a képbe, amikor a cowboyok nyargalnak a prérin. Ez egy olyan gyerekkori emlék, amit gyakran felidézek, és már szinte üldöz. Erre Diane azt mondja mindig: egy nagy traktornak képzeld az autódat, ne lónak! Tehát a női gondolkodás szerint az autó egy nagy traktor, míg a férfiak inkább lóként, vagy távirányított rakétaként gondolnak a kocsira. Úgy tűnik, mintha az autó a feminin képalkotás szerint nagy és kemény lenne, míg a hím jellegű felfogás szerint inkább könnyű, irányítható és gyors.
Rendben van, ez nagy különbséghez vezethet a férfi és női vezetési stílusok között, ha ez valóban igaz, és a férfiak maszkulin üzemmódban, a nők pedig feminin üzemmódban vezetnek. De beismerem, nem tudom, hogy a nők mennyire érzik magukat másképp egy forgalmi helyzetben, mint a férfiak. Vegyünk példának egy nőt, aki maszkulin stílusban vezet: semmit nem tudunk arról, vajon a nők ilyenkor csak úgy cselekszenek-e, vagy úgy is gondolkodnak, mint a férfiak… Én például tudom, hogy amikor feminin stílusban vezetek, nem egészen úgy hajtom az autót, mint Diane, hiszen mások ilyenkor a gondolataim, nálam egészen más a “szeretem” és a “tolerálom” lista, mint őnála. Én ilyenkor csak egy férfi vagyok, aki női vezetést szimulál.
Igen, nagyjából így helyes a megállapítás. Színlelem a női vezetést – külsődlegesen, szenzorimotorikus szinten -, de bent a „régi énem” dolgozik… Például hopp, ott egy maszkulin vezető, látom magam előtt a jobb sávban, éppen egy El Camino pick-up mögött halad. Én a bal sávban vagyok. Amikor már majdnem mellé érek, egyszercsak fogja magát, és minden jelzés nélkül átveti magát a bal, azaz az én sávomba. Le kellett vennem a lábamat a gázról és még a fékre is rá kellett lehelnem. Megkímélhetett volna ettől a kellemetlenségtől, ha megvárta volna, amíg megelőzöm.
Persze, nem kellene ennyire intoleránsnak és egocentrikusnak lennem. És már le is hagyta a pick-upot és visszatért a jobb sávba. Persze semmi indexelés. Úgy vélem ő csak egy kis balra, majd jobbra ugrásnak gondolta az egészet, a teljes manőver jó, ha 15-20 másodpercig tartott. Nem fájt a dolog senkinek. Visszaállt a rend, nem is kellett volna jelezni se balra, se jobbra. Sok hűhó semmiért. De vajon honnan tudom, mit gondol ő? Tudom, mert én ő vagyok, én is ugyanígy csinálnám. Te is így csinálod. Mindenki így csinálja. Hát innen tudom.
De most utolértem! Vállat vállnak vetünk. Hé miszter! Bocsásson már meg! Járjon a saját útján, én is járok inkább a magamén. Micsoda udvariatlanság… Nem üvöltöztem. Nem vágtam képeket. Nem is néztem rá ferdén. Még a gondolataim legmélyén sem aláztam meg. Próbálok jó lenni. Igen. Jó vagyok. Újjászületett vezető vagyok éppen. Aha. Így igaz. Most közlekedési pszichológus vagyok. A jó oldalon állok… De azért most leelőzöm. Nem játszom túl a dolgot. Nem pörgetem a motort.
Nem ugrálok. Leheletfinoman gyorsítok, egyszer majd csak eltűnik a tükörben. Szóval ilyen egy maszkulin vezető… pontosabban egy férfi.”