Szinte törvényszerûen úgy van, hogy aki elõször házasodik – s arról az elsõrõl természetesen azt hiszi, hogy egyszersmind az utolsó is – igyekszik megadni a módját az, úgymond, megismételhetetlen ceremóniának. A második alkalom már visszafogottabb parádéval jár, ha jár.
S ha ne adj’ isten, harmadikra vagy sokadikra is sor kerül, a házassági fogadalmat övező körítés a minimumra korlátozódik. Van ennek logikus magyarázata is: ifjan még többet törődünk a test örömeivel, eszem-iszommal, külsőségekkel. Idő múltával a lélek dolgai a rangsorban előrébb kerülnek, tapasztalatokból már tudja az ember, minek van igazán jelentősége, mi mennyit ér. S habár ez Ilonára is épp úgy érvényes, mint szinte mindannyiunkra – ő mégis, mindent fordítva csinált.
Első házassága a Beatles aranykorával egy időben köttetett, amikor lázadnia kellett egy egész generációnak, s Ilona lázadt is rendesen. Esküvőjével sikerült gyászba borítania két teljes családot, s a nagymama haláláig sem bocsátotta meg, hogy addig kedvenc unokájának „esküvői képe” egy Balaton parti sátor előtt készült, ahol az ifjú pár törülközővel alig takarva vigyorog. Ilona menyasszonyi csokra egy marék pitypangból köttetett, s az anyakönyvvezető neheztelve pislogott a két hátizsákra, amely a pár perces szertartás alatt az ifjú pár keze ügyében állt, hogy az egybehangzóan elhadart két igen után futhassanak nyomban a Déli pályaudvarra.
A házasság megromlásának okait ne firtassuk most, ma már Ilona is elintézi egy legyintéssel, „hülyék voltunk, éretlenek!”, mindenesetre hat évvel a válás után sor került a másodikra esküvőre is. Szegény nagymama megkönnyebbülhetett a túlvilágon, mert ez egy „jó parti” volt. És szerelem is, persze, amelyben azonban már szóhoz jutott a józan ész. A két család nagy esküvőt akart, emlékezetest, és ennek nem állt útjába már Ilonának a szélsőségekre mindig hajló természete sem. Csak hófehér menyasszonyi ruhát nem akart, fátylat, koszorúslányokat – és ezt sikerült keresztülvinnie. Halványzöldben állt az anyakönyvvezető elé, a nagyszélű csipkekalap alól csak a fekete fürtjei látszottak némiképp. De aki jól odafigyelt, észrevehetett az örömtől és elégedettségtől sugárzó szempárban valami megfejthetetlen villanást is olykor: a régi Ilonából ott maradt, visszaparancsolt dacot.
Aztán ez a villanás eltűnt végképp, a házasságnak mégis vége lett. Addigra azonban már megnőtt a két gyerek, unokái is születtek Ilonának, aki nekik köszönhetően a magánéletét soha nem nevezte balszerencsésnek. Akármi történt, miattuk megérte, mondta mindig, férj nélkül sem érezte félembernek magát, s nem kereste kétségbeesetten azt, aki az életét a maga sorsával kiegészíthetné. Talán ennek okán kapott ajándékba még egy, késői szerelmet. Mostanában készül a harmadik esküvőjére. S most hallotta tőle először a rokonság, hogy olyan ceremóniát szeretne, amit a meghívottak sokáig emlegetnek majd. Az unokák lehetnének a koszorús lányok, és ha a fehér fátyol már nem is jöhet szóba, a mirtusznak ott kell lennie, legalább az ünnepre terített asztalközépen.