Hegyen-völgyön lakodalom

E.M. | 2001. Augusztus 21.
Teljesen más kulturális, környezeti és vallási hátterük ellenére a számtalan eltérõ szokás mellett meglepõ azonosságokra is rábukkanhatunk az esküvõi ceremóniákat összehasonlítva. Lássunk néhány érdekes példát Nepálból, a napfényes Haitiról és egy Közép-Afrikai törzs életébõl - a teljesség igénye nélkül.

Járjunk bár a Kárpátalján, vagy a Himalája meredekebb lejtőin, biztosak lehetünk benne, hogy a házasságkötés mindenütt jeles alkalom. Ezt mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy rituális és mágikus cselekvések egész sorát végzik el, melyek a vendégekre is vonatkoznak. Ajándékba például csakis rituális ételeket vihetnek, melyeket a bráhmin megáld, illetve ékszereket, melyeknek megfelelő aranytartalmát külön szertartás keretében ellenőrzik – csalás tehát kizárva.

Már a rómaiak is balszerencsének tekintették, ha a pár órás feleség új házának küszöbén megbotlik, ezért szolgák emelték át rajta. Nálunk ez az erőtől duzzadó vőlegény feladata, Nepálban a vőlegényt és a menyasszonyt egyaránt egy férfi rokon viszi ki a hátán a házból, ahol addig az ünneplés folyt. Nepál szokásaiban is megtalálható a kézfogó – igaz, kissé módosított formában. Az esküvő napján dél felé a vőlegény elküldi színes festékbe mártott tenyerének lenyomatát. A menyasszony pedig saját keze nyomát a férfié mellé nyomtatva küldi vissza a vászondarabot, így üzenve, hogy elfogadja ajándékait, őt magát pedig férjének. A lagzi harmadik napjának záróaktusaként viszont a menyasszonynak kell magát elfogadtatnia férje családjának nőtagjaival. A sógornők először nem akarják beengedni az új asszonyt, ám a férj ajándékokkal nyeri meg a jóindulatukat. Ekkor az ara leül anyósa mellé, és mint két Hamupipőke, egy halom rizsben közösen megkeresik a belé rejtett pénzdarabokat. Ezzel a rítussal az idősebb asszony befogadja családjába a jövevényt.

A Csendes-óceán szigetvilága nemcsak térben esik messze Ázsiától, hanem a szokások tekintetében is. Mintha ezeken a mindig napfényben fürdő szigeteken az élet is egyszerűbb és könnyebb lenne, mint az időjárás által kevésbé kegyelt vidékeken, itt sokkal kevesebb „hűhót” csapnak akár az esküvő körül is. Panaszkodtak is eleget például az Antillákon szolgáló lelkipásztorok, hogy amilyen gyakori a keresztelő, olyan kevés a hajlandóság a házasodásra. Ha mégis rászánnák magukat a fiatalok, az esküvő kizárólag a két család belügye, s a szertartás annyiból áll, hogy a szülők kék szalaggal átkötik a házasulandók kezét.

A vőlegény nem mindenhol ad tehát gyűrűt kedvesének – ám nehezen képzelhető el véresebb jegyajándék annál, ami az Afrika belsejében elő, harcias törzsek tagjai közt dívik. Itt ugyanis a férjjelölt azzal győzi meg választottját férfierejéről, hogy az ellenség egyik tagjától zsákmányolt, levágott hímvesszőt küld neki.

Exit mobile version