Édesanyja családja kiváló lehetett, hiszen nagybátyja az a Baktay Ervin, aki India művészetéről kétségtelenül a legátfogóbb és legélvezetesebb magyar művet írta.
Édesapja pandzsábi szik, és akár indiai, akár európai szemmel nézve gazdag, művelt ember volt. Az öröklött vagyont tanulásra, művelődésre költötte. Szanszkrit és perzsa nyelvészként írnak róla, öt nyelvet folyékonyan beszélt, foglalkozott ilozófiával, teológiával, asztronómiával.
Nem lehetett nehéz Amritának rátalálni a művészetek ösvényére, élethivatásul a festészetet választani.
28 év adatott meg neki. Ez alatt a huszonnyolc év alatt megismerkedett Európa festészetével, hosszú éveket töltött Indiában, zenei műveltségre tett szert, több nyelvet anyanyelvi szinten beszélt, tagja lett Párizs bohém művész-életének és a párizsi “Societé Nationale des Beaux Arts”-nak, megfestett 143 képet Párizsban, Magyarországon és Indiában.
A visszaemlékezések és a fennmaradt fotók alapján gyönyörű kislány, okos, határozott és intelligens. Már kicsi korában festegetni kezdett – és nem közönséges mázolmányokat. Amikor kitört az első világháború, a család elmenekült a fővárosból Dunaharasztiba. 1921-ben elhagyták az országot.
Amrita Párizsban tanult és itt mutatták be első képeit, méghozzá a Grand Salonban. 1933-ban a Fiatal lányok című festményével aranyérmet nyert – és édesapja hazájába költözött.
A harmincas évek nyarait Zebegényben töltötte, ekkori művein jól érződik Szőnyi hatása, bár azt, hogy tanítványa lett volna, nem lehet adatokkal alátámasztani.
A nagy szerelem sem kerülte el: 1938-ban férjhez megy unokatestvéréhez, Egan Viktorhoz, hogy nem sokkal később újra meneküljenek – végleg elhagyják Magyarországot.
Baktay Ervin, a nagybácsi így ír róla: “India modern, haladó festészetének úttörője. 1930-tól Párizsban tanult, s ekkor Cézanne és Gauguin művészete hatott rá. 1934-ben visszatért Indiába, és kialakította sajátos stílusát, amelyben India régi hagyományai a legjobb modern törekvésekkel párosulnak. 1937-től egyre nagyobb hatása volt India fiatal művésznemzedékére. Műveinek nagy részét az indiai nemzeti múzeumban őrzik.”
És most Sára Sándor háromrészes, egyenként egyórás dokumentumfilmnet készített a XX. századi festészet egyik legérdekesebb alakjáról, akinek művészete mindkét nép kultúrájában meghatározó jellegű.