Nem messze a parttól hatalmas tömeg kerekedett a nyári napsütésben, hogy végignézze a furcsa nászt. Közben a valódi, meghívottakból álló násznép egy kibérelt hajón indult befelé a magyar tengeren. A pár természetesen szintén vízen tette meg az utat a különleges “házasságkötő terem” felé, persze ők nem hajón, hanem úszva érkeztek a helyszínre. A csapathoz még egy hajó tartozott, melyen a házasságkötő és egy tévés stáb foglalt helyet.
A szabályoknak megfelelően minden elő volt készítve: nemzeti színű szalag, házasságkötő könyv, zene az nem volt, de a násznép hajóján már az “Igen” kimondása előtt is előkerültek a pezsgőspalackok. A hölgyolvasókat talán leginkább az esküvői ruha érdekli, ami ez esetben meglehetősen szolid volt. Semmi fodor, se selyem, se csipke, a menyasszony nagyon tartózkodóan öltözködött: mindössze egy fürdőruci és egy fehér koszorúszerű fejdísz és egy kis menyasszonyi csokor jelentette öltözékét. Leendő párja sem adott sokat a külsőségekre, ő egy csokornyakkendőt kötött a nyakába. A vízben úszó alkalmi násznép a körülményeknek és az időjárásnak megfelelően szintén fürdőruhában követte a szertartást, a hajóra meghívottak öltözéke pedig leginkább az úszómedencés partik világát idézte.
Miután mindenki elfoglalta a helyét, a menyasszony és a vőlegény egy kötélbe kapaszkodva elhelyezkedett a kisebb hajó mellett, hogy halhassa a házasságkötő szavait. Nemsokára elkövetkezett az “Igen” pillanata, amit a vőlegény a szokástól szintén eltérően, nagy kiáltással nyilvánított ki a világnak, legalábbis a balatoni partnak, ha a víz tényleg jól viszi a hangot. A menyasszony valamivel szerényebb volt, de az ő csöndességét a násznép üdvrivalgása kompenzálta. Pukkantak a pezsgők, kiabált, éljenzett mindenki. Hátra volt még a papírok aláírása, ami érvényessé teszi a kimondottakat, mert ugye a szó elszáll, az írás megmarad, feltéve ha nem folyt szét a tinta a víztől. Az újdonsült feleség még a csokrát is eldobta, hátha másnak is kedve szottyan a különös frigyhez.