A kalifa kiismerhetetlen szívû, rettenthetetlen vezére, Barmak el-Minkari - aki még ifjan egy csatában úgy megsérült, hogy a fél arca örökre lebénult - legkedvesebb ágyasának, a csodálatos Melihének egyszer egy varázslattal létrehozott aranypókot ajándékozott, hogy megóvja az idõtõl e megismételhetetlen szépségû arcot.
Pár nap sem telt el az ajándékozás után, és a vezér a palota három legfiatalabb nemesének a tekintetében furcsa csillogást fedezett fel. Szemük sárgán fénylett, mint a tigriseké a gyilkolás pillanatában. A vezér azonnal fejüket vétette, Melihét pedig elcsúfította, és egy tükörszobába zárta élete végéig.
Nem tudom, hogy a hercegnő mennyire volt tisztában a póktartás mikéntjével, de azt biztos nem sejtette, hogy az aranypók nemcsak a szépség, hanem a hűség felett is őrködik… (A fenti történetről még annyit, hogy Melihe, mikor értesült szeretői kivégzéséről, dühében és félelmében el akarta pusztítani az aranypókot, ám ügyetlen volt, az állat megmenekült, és kiszökött a palotából. A legenda szerint ez a példány a pókszabásúak közös őse, a titáni nemzési vágy, és -képesség etalonja. A földön élő ötvenezer leszármazott ma is hálával emlékszik nevére.)
Barátom, a vezér kései utódja már tájékozottabb volt e tekintetben. Kertjükben – egy farönkös területen – egy hosszabb poharat ásott be a földbe a talajszintig, és óránként kijárt ellenőrizni a helyzetet; a harmadik órában egy márványos keresztespók került a csapdájába. Hősünk nem vágyott semmilyen különleges rovarra, teszem azt mexikói vöröstérdű madárpókra, mely annyira kedvelt hobbiállat, hogy már a veszélyeztetett fajok közé sorolják. (A szakértők egyébként, pont emiatt azt javasolják, hogy madárpókot csak az állatkereskedők tenyészetéből érdemes beszerezni!)
Egyszerű, mindennapi pókot szeretett volna, hogy amíg nincs szép barátnője, legyen kivel törődni. Óvatosan fogta meg az állatot, mivel a pókok teste lágy és elég sérülékeny (a kis pókokat szippantóval szokás elkapni), majd a már előkészített óriás uborkásüvegbe helyezte. Az előírások szerint nedves szűrőpapírt tett a tartóba, mert víz nélkül hamar elpusztulnak e kedvencek, és a fedélzáró nejlonra apró lyukakat fúrt. Ezután – érzés alapján – fakérget, kavicsokat eresztett az edény aljára, és megkezdte a szöcske/légy-vadászatot. Táplálta, dédelgette, nézegette hosszú ideig, mígnem egy szép nap csinos lány került a házhoz…