Az igazságtevõ nyúl

Lázár Ervin | 2003. Április 18.
A Majom éppen a diófán ült, és diót evett. Vidáman köpködte a dióhéjat, dudorászott is, jókedve volt, mert sütött a nap, egyetlen erõsebb állat sem járt arra - s végül: evett, hát azt hitte, övé a világ. Aztán meglátott egy hangyát...




– Hm – mondta rátartian -, miféle légypiszok izeg-mozog ott?
– Nem piszok vagyok – mondta sértődötten a Hangya. – Hangya vagyok.
– Az mindegy – mondta a Majom -, tűnj el innen!
– Miért, zavarlak? – csodálkozott a Hangya. – Éntőlem aztán nyugodtan ehetsz itt ítéletnapig is.
– Ne feleselj – legyintett nagyképűen a Majom -, mert úgy kupán váglak, hogy!… Milyen napot mondtál az előbb?
– Ítéletnapot.
– No, addig fogsz jajgatni!
– De nekem itt dolgom van – mondta a Hangya. – Nem hagyhatom abba a te szeszélyed miatt a munkám.




A Majom elképedt, fölhúzta a szemöldökét, és mind a két kezét csípőre tette (közben a farkával is kapaszkodott, hogy le ne essen).
– Ezt a szemtelenséget! – kiáltotta. – Ide figyelj, te pöttypiszok, piszokpötty, vagy hogy is nevezzelek!
– Legjobb lesz, ha tisztességes nevemen nevezel – mondta mérgesen a Hangya. – Ugyanolyan jogom van itt járkálni, mint neked.
A Majom erre már felelni sem tudott, elképedésében egy fél diót leejtett a földre.
– Jogod? Még hogy jogod?
– Éppen olyan állat vagyok, mint te – mondta a Hangya.
A Majom teli torokból nevetni kezdett.
– Ez megőrült – mondta, és körülnézett, kinek mutathatná meg az őrült Hangyát. De éppen nem járt arra senki.
– Egyáltalában nem őrültem meg – felelte a Hangya -, igenis, éppen olyan állat vagyok, mint te.
– Éppolyan erős? – kérdezte gúnyosan a Majom.
– Éppolyan – mondta a Hangya.
– Éppolyan gyors? – kérdezte a Majom, és a hasát fogta nevettében.
– Éppolyan! – mondta dühösen a Hangya.
– No, gyere – nevetett a Majom -, akkor versenyezzünk!
– Jó – mondta elszántan a Hangya, és edzésképpen csinált két fekvőtámaszt.
Lementek a fa alá.
– Először versenyt futunk – mondta a Majom. – Látod azt a fát?
– Látom – mondta a Hangya.
– Az a cél. Háromra indulunk – mondta a Majom, és számolni kezdett.
Háromra elrohant. Futott a Hangya is, ahogy a lába bírta. Alig került ki öt fűszálat, a Majom már kiabált a másik fától.
– Hol vagy?
– Itt – morogta dühösen a Hangya.
– No látod, bikfic!
– Kerülgetnem kellett a fűszálakat – védekezett a Hangya.
A Majom ettől nevetőgörcsöt kapott.
– Most súlyt emelünk – mondta aztán. – Itt ez a kő, először fölemelem én, aztán te.
Fogta a követ, földobta a levegőbe, még kiáltott is, hogy “hopplá”, elkapta, és letette a földre.
– Most te jössz!
A Hangya nekidurálta magát, nyomni kezdte a vállával a követ, a vér mind a fejébe tódult az erőlködéstől. A kő meg sem mozdult, a Majom vigyorgott.
– No, most fáramászóversenyt rendezünk – mondta. – Gyere ide a fa alá, háromra indulunk.
A Hangya tenyérnyit haladt, a Majom már fönt volt a fa csúcsán.
– Most megérdemelnéd, hogy eltapossalak, mert szemtelenkedtél – mondta a Majom, amikor lemászott. – Ha még egyszer azt mered mondani, éppen olyan állat vagy, mint én, magadra vess!
A Hangyának vörös lett a füle a szégyentől. A Majom elfordult, keresni kezdte a fél dióját, amit az imént leejtett.
– Hol lehet a fél dióm? – mondta félhangosan.




– Bocsánat – hallatszott ekkor egy hang -, éppen most ettem meg. Nem tudtam, hogy a tied. – Előlépett a Nyúl, és megemelte a lapulevelet, amit kalap helyett a fején hordott.
A Majom megörült, hogy végre valakinek elmondhatja a történteket. Még a fél dióval sem törődött. Amikor az elbeszélés végére ért, a Nyúl hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Csakugyan legyőzted?
– Talán nem hiszed? – kérdezte sértődötten a Majom.
– Volt versenybíró? – kérdezte válasz helyett a Nyúl.
– Nem volt.
– Akkor nem érvényes – mondta a Nyúl. Ismételjétek meg a versenyt. Én leszek a versenybíró.
– Nekem aztán mindegy – mondta fölényes mosollyal a Majom.
– Na, akkor lépjél száz lépést – mondta a Nyúl a Majomnak.
A Majom lelépte a száz lépést, a századiknál földbe szúrt egy száraz gallyat.
– Ott lesz a cél – kiabálta a Nyúl, a Majom bólintott.
– Nem akarok versenyezni – mondta ekkor sírósan a Hangya. – Úgyis legyőz. Mégiscsak különb állat nálam.
– Csönd! A versenyzők nem beszélnek feleslegesen – mondta szigorúan a Nyúl, aztán körülnézett. – Hol vagy?
– Itt – mondta a Hangya egy tökmag árnyékában.
Közben visszaért a Majom.
– Kezdhetjük – mondta.
– Várj – intett a Nyúl, és odaszólt a Hangyának: – Lépjél te is száz lépést.
A Hangya lépett százat, éppen az egyik fűszáltól a másikig tartott.
– Ez minek? – kérdezte gyanakodva a Majom.
– Világos, te is száz lépést futsz meg ő is. Mit nem értesz ezen? Az előbb talán nem így csináltátok?
– De nem ám! – mondta harciasan a Hangya.
– Akkor nem volt igazságos – legyintett a Nyúl. – Most viszont száz hangyalépés meg száz majomlépés. Ez igazságos lesz.
A Majom mondani akart valamit, de a Nyúl rászólt:
– Csönd! Én vagyok a versenybíró!
Futottak. A Majom még a táv felét sem tette meg, a Hangya már ott volt a másik fűszálnál.
– Sajnos, lemaradtál – mondta a Majomnak a Nyúl.
A Majom dühöngött.
– Majd a súlyemelés dönt! – ordította.
– Előbb mérlegelünk – mondta a Nyúl.
– Mit csinálunk? – bandzsított a Majom.
– Mérlegelünk – mondta a Nyúl, s egyik fülére ültette a Hangyát, a másikra rátett egy kövecskét.
– Ez fülmérték – magyarázta, s később hozzátette: – Rendben. Éppen egyforma súlyúak.
A Hangya játszva fölemelte a hangyasúlyú kövecskét.
– Most te jössz, te is emelj fel egy követ, aminek akkora a súlya, mint neked – mondta a Nyúl.
– Talán engem is a füledre ültetsz? – gúnyolódott a Majom.
– Nem – mondta a Nyúl, azzal jól megnézte a Majmot, aztán szemügyre vett egy nagy követ -, ezt szemmértékkel csinálom. Ugyanolyan pontos, mint a fülmérték.
A Majom erőlködött, még a szeme is kiguvadt, amíg felemelte a követ.
– A Fülesbagoly kitűnően gyógyítja a sérvet – szemtelenkedett a Hangya.
– Még egy ilyen megjegyzés, és kizárlak a versenyből! – kiabált a Nyúl. A Hangya a nála kétszerte súlyosabb követ is megemelte, a Majom nem tudta. Ordított mérgében:
– Majd a fára mászás!
– Pardon, csak mászás – javította ki a Nyúl, a Majom nem értette. – Ugyanis fára csak te fogsz mászni. Nézzük… – Ezzel nézni kezdte a fát. – Ötször magasabb, mint te – mondta a Majomnak -, ez a fűszál meg ötször magasabb a Hangyánál. Tehát ő erre a fűszálra mászik.
A Majom kitűnően mászott, ugyanakkor ért fel a fa csúcsára, amikor a Hangya a fűszál tetejére.
– Döntetlen – mondta a Nyúl. – Ebben valamit javítottál. De az összetett versenyt a Hangya nyerte.
A Majom akkor már lent állt a földön, elöntötte a pulykaméreg, fölkapott egy husángot, és elordította magát:
– Megálljatok!
– Futás – vezényelt a Nyúl, gyorsan fölkapta a Hangyát, és elvágtatott, ahogy a lába bírta.
Az erdőszélen megálltak, a Nyúl lihegett a fáradtságtól, letette a Hangyát. Egymásra nevettek.
– Győztünk – mondta a Nyúl.
És ez igaz is. Győztek!
Exit mobile version