“Nem tudom elképzelni az életem gyerek nélkül”

Pedig nem kell aggódnunk Marsi Anikó lelki egészségéért, hiszen amit a munka elvesz nőiségéből, azt ő bőven pótolja otthon. Sőt, következő éveiben – családanyaként – éppen ezt az oldalát készül erôsíteni.

– Sok már az interjúból?

– Ha az ember szeret valamit, arra soha nem mondja azt, hogy sok. És nem is hollywoodi a helyzet, tehát nem vagyok rettenetes nyomás alatt. Azt nem szeretem, ha hülyeségeket kérdeznek. A múltkor például felhívtak azzal, hogy mondjak egy bulvárhírt magamról. Hüledezve kérdeztem vissza: tessék? Hogy micsodát?

– Ha valakinek, neked tudnod kell, mi a bulvár.

– Igen, bulvárműsort vezetek, úgyhogy nem kellemetlen az sem, ha bulvárszereplôként tartanak számon. Csak azt sajnálom, hogy Magyarországon ez egy lejáratott műfaj lett, tévesen jött át Nyugatról az itthoni köztudatba. Meg vagyok gyôzôdve róla, hogy nem az a tévéműsor járatta le a fogalmat, amiben én is részt veszek. Németországban, Franciaországban vagy Angliában ez a szó ennyit jelent: színes, érdekes, meghökkentô. Magyarországon viszont kétes értékűség kapcsolódott hozzá, itt a bulvár valami olyasmi, ahol a hírek vagy igazak, vagy nem… Én fenntartom magamnak a jogot, hogy a szót az eredeti értelmében használjam. Egy műfaj, egy megközelítési technika, ami se nem pozitív, se nem negatív.

– Talán túlságosan felszínes.

– Nem hiszem. Senki nem úgy áll neki nálunk egy témának, hogy na, forgatok egy anyagot a meddôségrôl vagy a dohányzás ártalmairól úgy, hogy olyan jó kis felszínes legyen. Az más kérdés, hogy vannak, akik lustaságból vagy igénytelenségbôl nem járnak alaposan utána a témának. Ha ez a Fókuszban fordulna elô, nagyon súlyos következményei lennének.

– Olyan érzésed nincs, hogy a szerkesztésedben működô Fókusz kihasználja mások nyomorát?

– Nálunk csak az az ember nyilatkozik, aki úgy érzi, van mondanivalója. Soha nem teszünk erôszakot senkin, és nem adunk pénzt sztoriért. Épp azért nem, mert ilyen alapon mindent meg lehetne vásárolni. Külföldön van erre példa, bár optimális esetben ott is inkább tudósoknak, orvosoknak fizetnek a tudásukért, a munkájukért cserébe.

– Olyasmi elôfordult-e, hogy úgy érezted, a műsor értékrendje nem fedi a tiédet? Hogy olyan témát olyan módon kell feldolgoznod, amit már nem vesz be a gyomrod?

– Biztos szerénytelenül hangzik, de komolyan mondom, hogy egy szakember nem mondhatja azt, ehhez vagy ahhoz a témához nem tudok hozzányúlni. Ha háromlábú csirke, akkor az. Ha óriásnyelvű kisfiú, akkor az. Mindent fel lehet dolgozni szépen. Persze voltak olyan történetek, amik láttán még én is kapkodtam a levegôt.





– A képernyôn a legszörnyűbb történetekhez is jó képet vágsz. Mi van akkor, ha benned nincs rendben valami? Annyira még sosem voltál magad alatt, hogy azt mondd: képtelen vagyok odaállni mosolyogni?

– Voltam. Viszont tisztában kell lenni azzal, hogy a magánéleti problémák nem a képernyôre valók. A Fókuszban legalábbis nem az enyéimre kíváncsiak a nézôk.
A határaim csupán fizikaiak. Éveket dolgoztam át úgy, hogy a testvéremmel sem találkoztam. Tisztán emlékszem a pillanatra, csak ültem a szerkesztôségben a padlón, és potyogott a könnyem a fáradtságtól. Akkor nagyon jó fejek voltak a munkatársaim, megoldották, hogy nélkülözzenek három hétig, elküldtek pihenni Angliába.

– Nyugodtan mennél neki egy olyan műveltségi tesztnek, mint amit műsorvezetôként te töltettél ki a magyar tévénézôkkel az új televíziós produkcióban?

– Abban nem vagyok biztos, ha vendégként hívnak, és nyilvánosan kellett volna számot adni a tudásomról, igent mondtam volna. Meg lehetne fogni, hiszen vannak fehér foltok a műveltségemben, átlagosan vagyok olvasott. Ugyanakkor jó érzés volt, hogy amikor elolvastam a kérdéssort, nem tűnt vészesnek.

– Eddigi pályádon érezted-e bármikor, hogy nem szellemi lényként, csupán csinos nôként kezelnek?

– Nem. Soha. Nem éreztem, hogy ne vennének komolyan, vagy hogy azt gondolnák, a dekoltázsom miatt vagyok képernyôn. Velem is „szôkenôznek” persze, de ha szôke nô lennék, talán nem érteném a szôke nôs vicceket sem. Az ország tesztje című műsor elsô részére kifejezetten szôke nôt kerestek, de nem láttak volna szívesen olyat, aki bábként szerepel Vágó István mellett, hiszen műsorvezetô társra volt szüksége a programnak. Egyébiránt mindig kénytelen voltam lépést tartani a korosztályom férfijaival, hiszen ma már azonosak az elvárások. Ezzel együtt nem vagyok túlzottan emancipált fajta. A férfiak és nôk mára épp eléggé kifordultak magukból, a férfiak nem igazán férfiasak, a nôk kezdik elveszteni nôiességüket — köztük én is, bár küzdök ellene. Szeretnék igazi nô maradni, és elsôsorban nôként élni.

– Ez azt jelenti, hogy partnerkapcsolatban is el tudod magad képzelni konzervatív szerepben, ahol a nô egyfajta passzív, befogadó, támogató háttér?

– Nemhogy el tudom magam képzelni, hanem most így is élek. Született „fészeképítô” vagyok, erre a szerepre vágyom, és szívesen is töltöm be. Ez nem zárja ki, hogy közben dolgozó ember legyek. Ám ha végre hazaérek, én hozom a biztonságot, a nyugalmat. Nem én vagyok a családfô, nem én hordom a nadrágot, és ez így van jól. Szeretem, ha a párom nôként kezel, ha elkényeztet. Szeretem, ha dönt, ha irányít.

– Mi az a közös életetekben, ami csak a párod, Palik László feladata, és mi az, amit nem engedsz ki a kezedbôl?