“Nemsokára szeretnénk egy kislányt is”

Cegléden találkozunk, Réka szüleinek házában. Árnyas kertben ücsörgünk, távol a zajos nagyvárostól, teát kortyolgatunk, lábunk körül Pamacs, a kis uszkár sündörög, odabenn pedig Beni alussza édes délutáni álmát. Paradicsomi állapot, mintha nem is interjúra jöttem volna, hanem a barátnőmhöz, babanézőbe.

– Irigylésre méltó dolgod van.

– Igen, tisztában vagyok vele, amúgy is szerencsésnek mondhatom magam, de ez a mostani idill mindenen túltesz. Kicsit félve beszélek már az anyaságról és a kisfiamról, sokan azt hihetik, felszínes ember vagyok, mert mostanában annyit használtam ezzel kapcsolatban a csodálatos vagy a boldogság szavakat. De valóban így van, csak rá kell nézni Benire! Leírhatatlanul jó érzés a karomban tartani őt, és amikor rám mosolyog, olyan nekem, akár egy kis szeretetgombóc.

– Gyakran vagytok Cegléden, a szüleidnél?

– Jó pár hetet itt töltünk, ez nekünk a nyaralás, nagyon vágytam már ide. Budapestet is szeretem, különösen most, hogy végre megvan álmaink otthona. Sikerült egy olyan lakást vennünk, amelyre mindig is vágytunk a férjemmel, tetőtéri, szinteltolásos, tágas, világos. Bár a hitelügyintézéssel még mindig kínlódunk, nagyjából már berendezkedtünk. Az elmúlt pár hónapban viszont a gyerek foglalta le szinte minden percemet, nemigen tudtam pihenni. Beni még nem alussza át az éjszakákat, egyre többször éhes, ráadásul én csak szoptatok, ami elég sokat kivesz belőlem. Anyuéknál valamivel könnyebb a dolgom.





– Emlékszem, régebben úgy nyilatkoztál, ha gyermeked lesz, csak rá figyelsz majd. Így is lett, nem?

– Egy darabig valóban száz százalékig csak anya voltam. Aztán, nem is tudom, hogyan történt, valahogy mégiscsak „bekúszott” az életembe a színészet. Egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Kollégámmal és barátommal — akit még a Goór Nagy Mária Színitanodából ismerek — meg néhány profi táncossal összeállítottunk egy műsort, úgyhogy két etetés között tánc- vagy énekpróbákra rohantam. Néhány hét elteltével be kellett látnom, a kettő nem megy egyszerre. A családom is látta, szépen összepakoltak minket, idehoztak, és azóta még a széltől is óvnak. Mindez nagyon jólesik, talán végre kialszom magam.

Közben felugrik, lábujjhegyen beoson a szobába, ahol Benjámin alszik. Majd pár perc múlva visszatér újabb csésze teával, elégedetten nyugtázva, a kicsivel minden rendben. Ennek örömére csokis kekszet majszol, ami egyáltalán nem látszik az alakján, sőt, még a fehér tunika is remekül áll rajta.

– Férjed, Sárközi Bence is veletek van?

– Nem, ő dolgozik, csak esténként és hétvégenként látjuk. Képes mindennap ideautózni, hogy egy kicsit velünk legyen.

– Akkor te a szerelemben is szerencsésnek mondhatod magad.

– Most megint jöhetnének a negédes szavak, áradozhatnék róla, mennyire jól megvagyunk, amivel igazat mondanék, de inkább nem beszélek erről. Ha valamit nagyon dicsérnek, a többség azt gondolja, az úgysincs rendben. Ma már úgy vagyok vele, gondoljon rólunk mindenki, amit akar, a lényeg, hogy mi tudjuk: összetartozunk.

– Ha jól tudom, diákszerelem a tiétek.

– Bence is ceglédi, már általános iskolába is együtt jártunk, ám igazán csak a gimnáziumban figyeltünk föl egymásra. Végzős voltam, ő harmadéves, amikor összejöttünk, ennek már kilenc éve. Hiszek a sorsszerűségben. Kapcsolatunk alatt egyszer szakítottunk, három hét sem telt el, újra együtt voltunk. Amikor fölkerültem a fővárosba, a színitanodába, megszédített a változás, majd kijózanodtam, és rohantam vissza Bencéhez. Onnantól vált igazi felnőttszerelemmé a kapcsolatunk.

– Ez olyan, mintha Kertész Mónikát hallanám. Mikor látunk újra a Barátok köztben?

“Nemsokára szeretnénk egy kislányt is” – II. rész >>