Hogyan legyek jó anya?

Kincses Mónika (20)

„Lassanként adagolva kaptam a szabadságot. Ha késésben vagyok, küldök egy esemest. Nálunk ez teljesen természetes és kölcsönös dolog, hogy ne aggódjon a másik. Sokfelé járunk kettesben: moziba, vásárolni és hastáncot tanulni Hasonló az ízlésünk, gyakran cserélgetjük a ruháinkat, aztán kezdődik a huzakodás, hogy melyiket ki veszi fel. Ha pedig szólok neki, hogy, nézd, milyen helyes fiú, többnyire neki is tetszik. Nekem furcsa, hogy a barátnőim nem mennek az anyukájukkal sehová, nekik viszont az furcsa, hogy nekem program anyuval lenni. A fontos dolgokat mindig megbeszéljük. Sőt, még a fiúkkal kapcsolatban is gyakran ad hasznos tanácsokat.”

Nem esik messze az alma a fájától

Sokáig az anya szó hallatán saját mamánkra gondoltunk, de legtöbbünknél eljön az idő, amikor már mi kapjuk fel a fejünket erre a megszólításra. Az átmenetnél nincs éles határ: nemcsak anyánk szemében nem növünk fel soha, hanem újra és újra gyerekké válunk a közelében.





„Majd megtudod te is!” Ezt a mondatot oly sokszor hallottuk már mindannyian, de a részletekről anyáink sejtelmesen hallgatnak. Nem hiszem, hogy ne volna mondanivalójuk a nevelés küzdelmeiről, inkább úgy tűnik, túl sok van ahhoz, hogy érdemes legyen belekezdeni (talán úgy gondolják, ha megneszeljük, milyen nehéz ügy ez, sose lesz unokájuk). Milyen igazuk van: úgyis megtudjuk egyszer. A mamák csak nagyon ritkán mondják: „ha gyereked lesz, csináld úgy, hogy…”, nevelési mintáinkat mégis tőlük kapjuk. Furcsa a szembesülés is: sokáig úgy tekintettünk anyánkra, mint a saját tartozékunkra, kinek egyetlen dolga, hogy minket szeressen. Csak felnőtt korunkban kezd kétirányúvá válni ez a kapcsolat, és elcsodálkozunk, hogy ő is önálló személy, akinek volt egy élete azelőtt is, hogy mi megjelentünk benne, sőt mi több, magánélete… Nemrég kaptunk egy levelet. A huszonöt éves Nagyné Porcsin Hajnalka írta, akinek édesanyjával és lányával való kapcsolata furcsa módon fonódott össze.

Dudás Margit (44)

„Nekem a fő kérdés nem az volt, milyen lesz a gyermekem, hanem hogy én milyen anya leszek. Hogy fog-e szeretni, mert az nem jön automatikusan. Szerintem elsősorban az anyán múlik, hogyan alakul a kapcsolat. Én ugyan kiegyensúlyozott családból származom, kamaszkoromban mégis eszembe jutott néha, hogy másképpen fogom csinálni, mert engem nagyon szigorúan fogtak. Aztán ez csak félig sikerült. Elmehetett a lányom tinidiszkóba tizenöt évesen, de elkísértem, és éjfélkor érte mentem. Mégis tisztában voltam vele, hogy el kell már engednem, hogy egy kicsit kinyíljon. Igaz az is, hogy egy hétnél többet még nem töltöttünk távol egymástól, nem tudom, vajon hogy viselnénk, én biztos rosszabbul. Egy dolgot sosem szabad elfelejtenünk: csupán mert én vagyok a felnőtt, ő pedig a gyerek, ő ugyanúgy önálló lény: a tiszteletnek fordítva is működnie kell. Nálunk is volt kiabálás, különalvás, nem szóltunk egymáshoz, de előfordult az is, hogy én kértem tőle bocsánatot. Néha bizony a gyereknek van igaza, és ez nem szégyen. Nem fogadtam el mindig könnyen a barátait. Két éve van komoly kapcsolata, ami nekem kezdetben igen furcsa volt. Nem értettem, miért kezdenek járni, amikor évekig csak mint haverok érdekelték egymást. Kételkedtem abban, hogy ennek van jövője, de most már látom, hogy jól megvannak együtt. Elsődleges, hogy boldoggá tegyék őt, többet én sem akarhatok.”

„Kisgyermek voltam, amikor az édesanyám elhagyott minket. Apa egyedül nevelt fel engem és két testvéremet. Anyámról semmilyen emlékem nem volt, még az arcát sem tudtam felidézni. Akárhogy próbáltam magamból kicsikarni róla egy halvány kis képet, amibe belekapaszkodhattam volna, nem ment. A lelkemben minden összekuszálódott. Már tinédzserként attól rettegtem, milyen lesz, ha nekem lesz majd gyerekem. Féltem, nehogy hasonlítsak majd anyámra, nehogy véletlenül örököljek egy gonosz gént tőle, és én is elhagyjam a gyermekemet. Félelmeimet erősítette az, hogy mindenki azt mondta: „olyan vagy, mint az anyád”. Persze ők a külsőmre értették, de engem ez borzasztóan bántott. Huszonhárom évesen aztán terhes letten. Ott mocorgott a gyerek a pocakomban, de még mindig féltem. 2002. június 12-én világra hoztam a kislányomat. Tíz órát szenvedtem, mire a karjaimban tartottam, és akkor minden teljesen megváltozott. Néztem a gyönyörű kék szemét, és életemben először ismertem fel magamban, hogy szeretem a gyerekemet. Akkor tudtam, hogy nem leszek olyan, mint anyám. Ahogy a lányom cseperedik, egyre érzem a köztünk lévő szeretetet.” Nézzünk most bele négy pár életébe! Olyan anyákkal és lányokkal beszélgettünk, akik jó viszonyban vannak egymással. De ne feledjük, nincs tisztán pozitív vagy negatív eset, minden kapcsolatnak van esélye, hogy rendbe jöjjön, még ha azt is hisszük, ami történt, már helyrehozhatatlan.

Bárhogyan nevelt is minket édesanyánk, egy biztos: minden gyerekkel új esély is születik. Lehet ugyan akkorát hibázni, hogy mély nyomot hagyjon, de nem lehet végérvényesen elrontani valamit. Aki még családalapítás előtt áll, gondolja át, mi esett jól neki annak idején, és mit szeretne másképpen csinálni. Ám a legfontosabb, hogy rugalmasak legyünk! Minden gyerek más, úgyhogy nincs értelme előzetes fogadalmakat tenni. Aki jóban van az édesanyjával, tarthat egy kiadós terápiás beszélgetést. Érdemes átgondolni a közös emlékeket, mielőtt az



ember maga is belevág. Anyánkkal való kapcsoltunk azt is meghatározza, hogyan érzünk majd felnőttként. Aki otthon nem tanult meg szeretni, az maga is nehezebben ad. A pszichológusok ugyanis azt állítják, hogy mindenki akkora érzelembatyuból osztogat, amekkorával otthonról elbocsátották. Egy történet végével azonban még adósak vagyunk. A cikk elején megszólaló Porcsin Hajnalkát nemrégiben huszonhárom év után megkereste az édesanyja. A részleteket viszont mesélje el ő!„Ott álltam a régóta várt pillanatban, és… nem éreztem semmit. Nem gyűlöltem őt. Sajnáltam. Sem megbánást, sem szeretetet nem mutatott. Még egy könnycseppet sem ejtett. Olyan volt, mintha egy vadidegen lépett volna oda hozzám. Már nem féltem, tudtam a helyes választ. Tudtam, hogy mindazt a szeretetet, amit gyermekként nélkülöznöm kellett, most duplán adom a lányomnak. Érzem, hogy szeret engem, és mintha érezné a pici lelkével, mennyire hiányzott ez az életemből.”

FOTÓ: kiss rozina, getty images

(Folytatás a Maxima november 30-án megjelent 45. számában!)