– A Radnóti Színházban kezdtél dolgozni. Azt mondtad, tartasz a nagyobb színpadoktól, szimpatikusabb számodra ez a családias hely. Aztán idén azzal lepted meg a közönséget, hogy, átmentél a frissen alakult Örkény Színházba. Mivel tud ez a színpad többet adni?
– Igaz, ez is családias jellegű színház kis színpaddal, és nagyon jó szerepeket játszom itt is. Egész kis különbség van, de lényegi. Az Örkény vadonatúj társulat. Az, hogy emberek frissen kerülnek össze, és elkezdik egymást kitapasztalni, olyan energiákat szabadít fel, amiért érdemes leszerzôdni. Segíti a munkát, hogy többszörösen vagyunk kíváncsiak egymásra. Ezért jöttem ide, és az elsô bemutató után úgy gondolom, meg is találtam, amit kerestem. Mácsai Pálnak jó érzéke van ahhoz, hogy olyan embereket hozzon össze, akik nagyon egymásra tudnak kattanni.
– Nehéz döntés volt?
– Körülbelül annyira, mint egy szakítás. Hiszen a Radnóti nekem olyan szerelmi kapcsolat, amely elmélyült, nagyon sok rétegű, ezért nem volt könnyű feladni. Mégis meg kellett tennem. Rengeteg jó dolog történt ott velem. Rossz is, de csak olyan, amitől a végén gazdagodtam.
– Főszerepek színpadon és filmen: rengeteget dolgozol. Az embernek olyan érzése van, hogy a munkába temetkezel. Vagy talán Hámori Gabi karrierista?
– Inkább szenvedélyes a munkában. Amúgy meg szabadidô szempontjából elég igénytelen vagyok. Egészen apró, lopott szabad pillanatokból sok energiát fel tudok szívni magamnak. Abban az életkorban vagyok, amikor ha ledől az ember, két perc alatt fel tud töltődni, mint a telefon, ha bedugják a hálózatba.
– Na jó, de ha igazán jó napot akarsz teremteni magadnak, mit csinálsz?
– Otthon maradok. Olvasok, alszom, zenéket töltök le. Igyekszem mindent bepótolni. Találkozom például azokkal a barátaimmal, akiket a munkásabb heteken kissé elhanyagolok.
– Milyen szerep talál meg leginkább?
– Olyan még nem volt, hogy valami nagyon távol álljon tőlem. Sok mindent kiszolgál az alkatom. Gyakran játszom olyan karaktert, akit a sorsa megvisel. Az elején friss és tiszta, aztán a végére csak egy összetört embert látunk a színen. A legtöbb szerepemnek ez a lényege. A megtörés, bemocskolódás, a hamvasság elvesztése.
– Tudsz saját élményből táplálkozni? Megvan még benned az egykori naiva, vagy megtörte már az élet?
– Voltak mélypontjaim, ahogyan mindenkinek, legalábbis remélem. Hiszen ha nem lennének, a közönség nem értené az előadásaink mondanivalóját. Nehéz időszakom volt például a főiskola három éve, amíg magamra találtam. Csak negyedévre lettem azonos magammal, míg egy-két osztálytársam a kezdetektôl szilárdan hitt a tehetségében. Aztán voltak szerelmek, amelyek összetörtek. De ennek az időszaknak már vége, most boldogan élek a párommal.
– Ez azt jelenti, hogy komolyan számoltok egymással?
– Mindenképpen. Most már hivatalosan is, hiszen a nyáron eljegyeztük egymást.
– Nocsak. Kitűztétek a nagy napot is?
– Azt még nem. Mindketten olyan elfoglaltak vagyunk, hogy elképzelni sem tudjuk, mikor lehetne megszervezni. Ennek már meg kellett történnie, hét éve vagyunk együtt. Barátságból lett ez a szerelem. Péter színházi rendező, a főiskolán ismerkedtünk meg. Majdnem együtt végeztünk. Volt már olyan, hogy megkérték a kezem, de akkor berezeltem. Azt hiszem, úgy van, hogy annál az egynél egyszerűen érzed, ez most végtelen. Nem szaladunk lassított felvételben a tengerparton, de minden megoldódik közöttünk. Mert összetartozunk.
– Azt tehát még nem tudod, hogy mikor mondasz igent. De abban biztos vagyok, hogy tudod, hogyan
– Hát, kellene nekünk egy olyan esküvô, ahova csak a szűk család jön el, aztán pár hétre rá egy olyan buli is, ahol mindenki ott van, akit szeretünk.
– Azon a bulin sokan lesznek, ha abból indulunk ki, hogy téged mennyien kedvelnek. Az I love Budapest után hirtelen lettél sikeres.
– Nem jött olyan hirtelen a siker, csak kívülrôl látszik úgy. Nem is tudom, mi a siker valójában. Barbra Streisand sikeres. De félretéve a kétséget: az I love Budapest meghatározó állomás volt a pályámon, sokat tanultam belôle. És sokan megismertek. Mégis, még mindig úgy megyek forgatni, mintha oltár elé mennék, és a mai napig megilletődöm, ha címlapra fotóznak. Ott nem lehet a szerep, egy jelmez mögé elbújni.
– Egy színésztől meglehetôsen furcsa, hogy bujdokolni vágyik, ahelyett, hogy igazi exhibicionista módjára lubickolna a figyelemben.
– Rám épp az ellenkezôje igaz. Azt hiszem, nálam a játék terápiás jelleggel működik: a gátlásaim miatt lettem színésznő. A különféle lelkiállapotokba és helyzetekbe bele tudom pakolni a felgyülemlett feszültséget.
– Hát, a push up melltartót nem nekem találták ki. Vannak események, amikor szívesen kirittyentem magam, de szerintem laza öltözetben is lehetek nőies. Sôt, azt hiszem, hogy az igazi nő, akiből mindenféle rásegítô trükk nélkül is árad a nőiesség. Színpadon és a filmszerepeimben imádom, ha feltűnően vagyok öltöztetve, de nagyon szégyellném magam, ha úgy kellene járnom az utcán is.
– Ezek szerint a Kéki Kata megformálásához szükséges kisebbségi komplexus megvan benned. Ami jó, mert másban nemigen hasonlítasz Rácz Zsuzsa Állítsátok meg Terézanyut című könyvének hősnőjére! Ennek ellenére te játszod a könyv alapján készült film címszerepét
– Engem is meglepett, hogy én lettem a befutó. Az alapfigura, vagyis az írónô és köztem tényleg nagy a különbség. Valószínűleg éppen azért szerepeltem jól a próbafelvételen, mert az esélytelenek nyugalmával játszottam. Aztán pedig annyira beleéltem magam a jelenetbe, hogy egy bútort és egy képkeretet össze is törtem…
(Folytatás a Maxima kedden megjelent 47. számában!)