– Meglestelek, amikor a sminkessel és a fodrásszal beszélgettél. Nyilván a modellmúlt miatt is viselted ilyen remekül a macerát. Csodáltam, hogy ennyire fegyelmezett vagy.
– Fegyelmezett?! Na, az biztosan nem! Illetve, igen is, meg nem is. Az anyukám például gyerekkoromban minden reggel leültetett a konyhában egy hokedlire és befonta a hajam iskola előtt. Ez így ment évekig, tűrtem. Aztán egyik nap tele lett a hócipőm és levágtam a hajamat, amitől viszont elkezdtem kisfiúnak látszani, olyannyira, hogy folyton apu, s nem anyu után küldtek a mosdóba. De hosszú ideig úgy viselkedtem, mint egy földreszállt angyal. Kitűnő tanuló voltam, betartottam mindig minden utasítást és szabályt, aztán…
– Mi történt?
– Nem tudom, biztosan a hormonok. Tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor megfordult velem a világ. Fejembe vettem, hogy a magam útját fogom járni, felháborodtam, ha valaki megpróbálta elmondani nekem, mikor hogyan kellene cselekednem. Öngyilkos akartam lenni, azt éreztem, senki nem ért meg, senki nem szeret, elüldöztem még a legjobb barátnőmet is.
– Hogyan?
– A fejéhez vágtam, hogy megundorodtam tőle, ő is csak röhög rajtam, biztosan nem szeret, üvöltöztem vele, hogy takarodjon az életemből… A saját hülyeségem miatt elvesztettem Ritát, akit azóta sem tudok pótolni. Azóta sem találtam olyan lányt, aki annyira fontos tudna lenni, mint ő.
– Mi az, amit Rita tudott és mások nem? A Szombat esti lázban Stohl András oldalán a tánctudását is megcsillogtatta
– Szeretni, feltétel nélkül. Nem érdekelte, hogy én több fiúnak tetszem, mint ő, mert nem akart mindenkinek tetszeni. Bármimet odaadtam volna neki. Ma már, azt hiszem, ritka a hozzá hasonló. Kevesen szeretnek csak azért, aki vagy.
– Te ilyen vagy? Őszintén!
– Az embert figyelem az emberben, így választom meg a társaimat, barátaimat. Keveseket tudok csak elviselni mindennapos szinten magam mellett, nem sok olyat ismerek, akiért tűzbe tenném a kezem, vagy bármikor utánamennék bárhová.
– Kik azok, akikért mindezt gondolkodás nélkül megtennéd?
– A családomon kívül zömmel fiúk. A barátaim, a párom (Kamarás Iván a szerk.).
– Miért alakult ez így?
– Valahogy mindig jobban megértettük egymást. Gyerekkoromban sem babáztam, fiús játékokat játszottam. Lázadó természet vagyok. Amikor felvettek a Veres Pálné nevű elitgimnáziumba, szenvedtem, mert mindenki alternatív volt, koszos, büdös, és kocsmázott. Diszkós létemre nem találtam társat, a tanárok pedig pokollá tették az életemet. Kirúgtak egy lányt, csak mert festette a haját, nem kezdhettünk bele a magyardolgozatba, amíg Kozma Zsuzsa le nem vághatta a hosszú körmeit. Miután mindannyian beláttuk, hogy ez itt nekem sehogyan sem fog menni, átmentem egy magángimnáziumba. Gazdag emberek hülye gyerekei jártak oda. Mi nem voltunk gazdagok, hülyének meg éppen elég hülye voltam akkoriban, fél év után a Katona József Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. Na, itt végre megtaláltam a diszkós haverjaimat! Én lettem a buzdító, a legmegátalkodottabb, buliztam éjjel-nappal, és félévben megbuktam négy tantárgyból. Nagyon rossz voltam, és mindent nagyon rosszá is tettem magam körül, majd átmentem a Bródy Imre Gimnáziumba. Itt már majdnem minden jó volt, amikor kitalálták, hogy túl sokan vagyunk, így aztán kialakítottak egy magángimnáziumi részt, ami Kovács Pál néven futott tovább. Na, itt értem ötödikben.
– Nem irigylem a családodat.
– Én sem.
– Ekkortájt kezdtél el modellkedni is?
– Tizennégy évesen már modelliskolákba jártam, egyikbe a másik után. Sikerélmények értek, dícsértek, az első fotózásom Sütő Enikővel volt.
– Miért vágtál bele ebbe az egészbe?
– Mert tudtam, hogy nem akarok meghalni úgy, hogy senki nem voltam ezen a világon, valamint többen mondták, hogy szép vagyok.
A cikk folytatását a Maxima 21. számában olvashatjátok el!